Ablakmosás – avagy szemműtét után

montazs

Ablakmosás – avagy szemműtét után

18 évesen, a gimnázium végén  kezdett el romlani a szemem. Gondolom a  tépelődéseimmel, útkeresésemmel, félelmeimmel bőven tettem is ezért. Azzal, hogy rettegtem előrenézni. Mert önmagában az, hogy élek teljesen értelmetlennek tűnt valódi célok nélkül. És itt nem olyan célokra gondolok, hogy mi leszek, ha nagy leszek..
Az egyetemet már kontaktlencsével kezdtem, szemüveget csak évek múltán csináltattam, amikorra már tényleg kínos volt, hogy az utcán sorra nem ismertem fel az embereket. De valahol élveztem is ezt a nemlátást, amely jótékonyan elzárta előlem a világot. Szép lassan odáig fajult a dolog, hogy mínusz 4-es  majd 5-ös erősségű lett a szemem.
Voltak olyan képzeteim,  hogy ilyen homályban, élesebb kontúrok híján a dolgok valódibb természete fedi fel magát előttem, a “kisugárzásuk”. Na ezzel áltattam magam, és  így ment el 24 darab év.
Kontaktlencsés lettem, a szemüveget soha nem tudtam megszokni. Ha rajtam volt azt éreztem, üvegfalon keresztül nézem a másikat, és még jobban be leszek zárva magamba, holott semmire sem vágytam jobban, minthogy a fal te és én között eltűnjön. Pontosabban, hogy felfedje valódi természetét. Azt, hogy NINCS!
Aztán az idén úgy begyulladt a szemem, hogy hónapokra eltiltottak a lencseviseléstől, és ekkor kényszerültem arra, hogy szemüveges legyek. Amit, ha lehet, kerültem. Így szép lassan megszoktam ezt a homályos látványt. Aztán egyszer csak mégis felhívtam egy szemklinikát.
Az már csak a magánjellege a dolognak, hogy soha nem volt annyi pénzem feleslegesen egyben, amennyi egy ilyen műtétre kell. Most, hogy az idén anyu elment jó messzire, még azon is túlra, az ő dugipénzéből lett éles szemem.
Az első gondolatom ő volt,  ahogy a műtét után felültem. Na akkor nem kellett műkönny egy csepp sem. 2 héttel a lézerezés után mentem ki hozzá a temetőbe megmutatni magam. Hát…erősebb volt az együttlétünk, mint valaha életében. A sasszemeim tényleg nagyon messze láttak, vagy éppen nagyon közel. Ezt ugyan nem ígérték a reklámok, hogy ilyen jól fogok “látni”.

Október 8-án volt  műtét, én azt a variációt választottam, ami után  7-10 nap a felépülés,. Nem kínozni akartam magam, csupán azért döntöttem így, mert ez az olcsóbb.

Amire talán nem hívták fel eléggé a figyelmem, hogy ez a megjelölt gyógyulási időszak egy nappal sem kevesebb, és ajánlatos lenne erre az időre egy szigetre költözni, távol a mindennapok feladataitól. S mivel ez nekem épp nem adatott meg, mert pl. a készülő könyvemet kellett átnéznem 2 napos műtött szemmel,  rendesen megszenvedtem a felépülési szakaszt.  Ami még most is tart.
Profi a klinika PR-ja, az tuti, ott aztán olyan boldog mindenki a videón, hogy tényleg az ember kedvet kap. Eszébe sem jut félni, teljes békével és bizalommal adja át magát az orvosoknak. Így tettem én is.
Aki valóban vagyok közelebb van, mint a saját retinám. Erre gondoltam, mikor elkezdődött a beavatkozás. “Végignéztem”, valahonnan innen bentről, ahogy a szaruhártyámról lekapartak egy réteget, majd jött egy erős, égett szag, aztán hirtelen semmit sem láttam. Ott azért volt egy pillanat, hogy mi van, ha ez így marad..De nem maradt így. Élesen látok, és laikusként lenyűgöz, hogy a tudomány “csodákra” képes.

Tudok róla, hogy fekete és fehér, tudok róla, hogy ugyanolyan gyönyörű amilyen rettenetes. Tudok arról is, hogy mindaz, ami megjelenik csupán egy mozi azon a makulátlan vásznon, ami a valóság.
Nem így akartam látni a filmemet,

 

dsc00016
hanem így:

 

dsc00016-copy
Ősz van, takarít. Nem várja már meg a tavaszt, most akar átlátni az ablakon. Ha öt lenne belőle is kevés lenne, annyi az ablakfelület.
Egyszerre van két irányban. Vajon hogy csinálja ezt?
És nini, mintha nagyon ismerős lenne a látvány odakint, mintha közelebb lenne hozzá(m) mint a retinája.

 

(az eredeti festmény mérete 85*85cm)

Save

Save

Save

Save

Save

Save

Save

Save

Save

No Comments

Leave a Comment

Time limit is exhausted. Please reload the CAPTCHA.