Eltűnt a kettő, felfedte magát az egy se – halottak napi emlékezés Anyára

DSC_0857

Eltűnt a kettő, felfedte magát az egy se – halottak napi emlékezés Anyára

Ahogy az élőkkel is évről évre változnak, érnek, átíródnak a kapcsolódásaim, mint mélyebb tereire érve történetünknek,  ugyanúgy van ez  a halottaimmal is. Mint egy barátságban, itt is lassan ismerjük ki egymást..

Anyám a legközelebbi halottam. Vele voltam az életben is barátnői közelségben, na jó, azért hadd ne idealizáljam magunkat. Megvolt a kapcsolatunknak az összes gyerekbetegsége, és jónéhányból ki sem nőttünk, és cipeltük egészen a végéig.  Ám a halál egy mozdulattal törölte le ezeket a tájról, ahol anyám bennem megjelenik.

Eltűnt a kettő, felfedte magát az egy se, a korom fekete semmi se.

DSC_0858

Anyám halála pillanatában sötétségből kinyúló ölelésként jelent meg előttem. Ő már akkor a teljeset, az “új testét” mutatta, de nekem évek kellettek ahhoz, hogy ezt felismerjem. Az Anyát az anyámon túl.
Míg élt, szüntelen hiányban lakoztam, sosem fedte le az általam vágyott anyaképet, sérült volt és sokszor bántó, semmiképp sem úgy oltalmazó, ahogy nekem arra szükségem lett volna. Aztán ahogy elment, egyből el is jött hozzám, hogy megmutassa természete valóságosságot. Az én Anyám.

index

Ismerve őt az életből először el sem hittem ezt a gyönyörűséget, ezt a forró, fekete sűrű semmit, akivé lett. Elérhetővé tette magát  a napnak minden pillanatában. Csak ki kellett nyújtanom a karom felé, és már éreztem is mindent betakaró védelmét.
A halála utáni első pillanattól itt volt. Itt, ami messzebb van mindennél, ami földi és tárgyi, de mégis végtelen közelebb ahhoz, ahogy az életünk a szívünkben él. Ahhoz, hogy hozzá tudjak érni, egy eddigi minden mozdulatomtól idegen irányba kellett nyújtóznom, bele kellett nyúlni abba az ismeretlenbe, melynek már az ajtajában elvesztek az életből ismert tájékozódási képességeim.
De ő csak bátorított, hogy ne adjam fel, hanem “haladjak” tovább, itt, ahol se út, se járda, se semmilyen fogódzkodó, és ahol a nappali gondolkodó énemnek semmi hasznát sem veszem.

Ismert ő már engemet, hisz kilenc hónapig csak egy testben laktunk. Szörnyű volt a mi elszakadásunk, és az azt követő egy hónapos különlét. Az anyákba csak bele van kódolva gyermekük térképe, a táj, ahonnan jönnek, lényük valódi minősége, és életük egyetlen célja. Anyám úgy tudott rólam, hogy magának sem engedte meg ezt a tudást, és  egész életében hárította azt. Céljaim, a fekete iránti szakadatlan, évről évre fokozódó szerelmemre oda se mert nézni. Tagadta azt a kutatást, mely számomra a legfontosabb volt. Mintha nem fértem volna el az életébe. Én voltam a kellemetlen rokon, a dolgok végességére és a feketében való eltűnésre emlékeztető nem kívánt látogató.

Aztán ahogy elhagyta a testet egyetlen pillanat alatt megértett. Nekem pedig lassan három év kellett ahhoz, hogy felfogjam, nem képzelődöm, anyám halála pillanatában lett az én igazi Anyám.

Kapcsolatunk azóta minden pillanatban mélyülő feneketlen óceán. Nem sejtettem, hogy a feketének ennyi árnyalata van, hogy a koromszínt lehet még fokozni, mélyíteni, melegíteni. Nem sejtettem, hogy a halál ennyire nem fáj.

DSC02897

No Comments

Leave a Comment

Time limit is exhausted. Please reload the CAPTCHA.