Hajnal

DSC_0007 - Copy

Hajnal

Így a nyári napforduló felé közeledve gyakran felébredek hajnalban, előbb vagyok fent, minthogy a madarak rázendítenének. Először csak egy bátortalan csipogás, s mire harmadszorra kinyitja kicsi torkát már az egész tájat bezengi. Sorra jönnek a többiek, égtelen hangorgia veszi kezdetét, kizárt, hogy visszaaludjak. Tiszta ragyogás és öröm a daluk, legszebb énekükkel hívják fel magukra a figyelmet, párt keresnek apró madárszívükkel.
Lehúzzák rólam a takarót, belecsipogják a fülembe, gyere kelj fel, nézd milyen szép az ébredő nap. Megint eljött megmutatni magát, lehetőséget  adva  nekünk, hogy félreálljunk, szívünket mind jobban kiürítsük, s ne maradjon bennünk semmi töredékes, születő és elmúló.

 

prow-featured

 

A nyártól eleve rettegek, alig van sötét, nincs hova elbújni, a napfény mindenhova bevilágít, éppen csak pihen egy kicsit, aztán újra itt van, nem hagy nyugovót nekem.  Harsogó és jókedvű, én meg nem vagyok  az, míg  nem teljesen üres a szívem. Addig nincs itt semmi örömködnivaló.
Nyáron élni kell, csinálni. Minden júniusban megkérdezem magamtól, de ugyan kinek és miért? S azon túl, hogy persze vannak feladataim nekem is, kiért keljek fel, úgy igazán..Az élet örökölt céljai soha nem voltak számomra meghatározóak, csodálkozom is, mekkora itt az ámítás. Télen meg lehet halni, télen elcsitulhat az én, a tél passzív és mélysötét. Csillag világít, hold ragyog, alszik a világ, alszik az én. E sötét  gyógyír mindenre.

 

18892908_1979130292373467_3327294923763951261_n

 

Ám vészesen közeledett  a tavasz,  mire eszméltem, már itt álltam a június előtt, s tudtam, most már haladéktalanul cselekednem kell.
Megszakad a szív. Amilyen mélységes bánat hatja át, annyira gyönyörű  számomra ez a kifejezés. Lenyűgöz az az ember, aki feladja, nem bírja  egyedül,  kiáll a hajnalba és segítséget kér.
Éreztem, ez enyém sem bír el már túl sokat.. Sorra igyekeztem lemásolni a környezetem nagy fájdalom esetén használatos túlélő mintáit,  kipróbáltam ilyen-olyan jobbító technikát, mese habbal.. kiderült nálam egyik sem működik. Nem gyógyít meg ez a világ önmagában.
A télsötét, mint sebesültre, jótékony takarót borított rám. Lábadoztam e puha védelem alatt.  Nem kellett felkelni,  használni a megsérült részeket, maradhatott az édes passzivítás. Ám jöttek a hajnali madarak, és lehúzták rólam a takarót.
A szívem újra “munkába kellett” állítani, felhúzni a ketyegőt, elemet tenni bele, valahogy..
A nap már majdnem teljesen felbukkant, s tudtam, ha az egész korongot meglátom, fel kell állnom, új elemmel vagy anélkül, de folytatnom kell tovább.

A hullámzás az életben pedig nem lett kevesebb, az ébredező világ, a bontakozó évszak ugyanazt a harsányságot hozta, mint minden évben. Hol vagy édes, csendes telem? Ezzel a szívvel ezt nem csinálom tovább..
És akkor kiálltam a madarakkal együtt a hajnalba, tudtam, hogy már csak pár perc és rám zúdul a fénye. Kiálltam és kivettem magamból ezt a régi szívet..
azta!

.. már ismerem azt, amiért így örülnek hajnalban a madarak.

 

DSC00286

No Comments

Leave a Comment

Time limit is exhausted. Please reload the CAPTCHA.