Három az egy, és még az egy se

DSC00476

Három az egy, és még az egy se

Aznap új útvonalon mentem hozzá. El is tévedtem, a kék buszt trolinak néztem, ott mentem fel a lépcsőn, ahol le kellett volna jönnöm. Jóleső tévelygés volt, igényeltem, maradt még egy kis időm egyedül. Örülni. Vágyni rá és elképzelni, lehetőségként, szándékként lenni vele együtt, amit aztán a sűrű, áthatolhatatlan anyagi forma oly gyakran elzár. Amikor hiába akarod jobban ölelni, csak azt érzed kétségbeesetten, a tested az akadály. Te vagy a gátja itt mindennek, te állod el a fényt. Miattad van az árnyék is.
S noha egyként léptem a járdaszigetről a zebrára le, mégis úgy tűnt hárman vagyunk, én a fonó, aki megtekeri halandó életem fonalát, én a sorsjuttató, aki kiméri milyen hosszú is legyen maradásom, s én a kérlelhetetlen, aki gyűlölt ollójával e fonalat aztán elvágja.
Ahogy ott sétáltam – vagy sétáltunk – a sötét estébe bele, mind fájdalmasabb volt e három részre szakadásom. Untam ezt a kezdet nélküli munkát, hogy fonok, tekerek, elvágok, fonok, tekerek, elvágok, hogy úgy hiszem, megszületek, és jön az egy ideig tartó, jaj de nagyon jó anyaméhnyi meleg. Ha ennyi lenne az emberi élet, maradnék az örökkévalóságig. Ám a folytatás jegesen metsző hidegét ismeritek. Most ne jöjjön nekem senki azzal, milyen csodálatos is, ahogy anyám egyből magához ölel, s aki eddig belülről simogatott, az mostantól kívülről kulcsolódik rám. Engem például nem ölelt, mert egy hónapig nélkülem lábadozott egy másik kórházi szárnyban, így hírből sem ismertem az anyatejet. Mintha sejtettem volna, mi vár rám, útközben még gyorsan nyakamra csavartam a köldökzsinórt, hátha egyszer s mindenkkora megúszom, s nem kell élni jönni már. De megmentettek vagy éppen ellenkezőleg.

DSC00479
Körülnéztem, akkor már a villamoson, és csak arra gondoltam, hogy nem őrül itt mindenki bele ebbe a körkörös unalomba, ahol mindent százszor megcsinált már.
Ja igen, azt hiszem, nálam egy hiba csúszott a rendszerbe, ott az elején nem kaptam a felejtés vizéből, és amit ez az ital jószándékkal kitöröl azt velem nem tette meg. Talán ezért is örültem az új útvonalnak, picit elhitettem magam itt nem jártam még, van új a nap alatt, ami akkor épp a hold volt.
És persze, hogy a test megint akadály volt, persze, hogy a szavaim éppen nem értek célba, persze, hogy a könnyeim nem voltak elég maróak ahhoz, hogy feloldják a saját és a másik falait, szóval még mindig, noha örült vággyal ölelkeztem, mintha díszletek mögül szólongattam volna őt. Mert a fenébe is, még mindig három voltam, még mindig ezek a nyomorult moirák vagy párkák, mindegy is, mely mitológia szerint..még mindig ők kísértettek, és nem hagytak nekem szabadságot. Pedig tudtam róluk, hogy ők valójában nincsenek, még az istenek is délibábok. A szenvedélyem e tudás iránt megőrjített, de még mindig csak tudás volt és nem megvalósítás..

DSC00473

 

Úgyhogy akkor döntöttem el, kiveszek nekik egy szabadnapot, hadd pihenjenek, se fonás, se tekerés, se vagdosás. A rokkát, az orsót, az ollót jól eldugtam, nézzük meg ezt a munkanélküli napot mivel töltik el. Egy ideig keresték a helyüket a szobában, mint konnektorból kihúzott ventillátor forgott a propeller. Olló nélkül vágdostak tovább, orsó nélkül fontak, de aztán a pörgés is szépen leállt.
..és azt az örömöt, felszabadultságot, azt a könnyed egymás felé vonzódást, azt a falak nélküli másikra találást, azt a végtelen természetességű visszarendeződését a háromnak az egybe, ami még az egy se. Pedig úgy tűnt, falak, szobák, ablaküveg és végtelen világok választják el őket, mert a berögződött, évezredek óta tartó ugyanolyan táncuk, hogy megszületünk, élünk, halunk  miatt már akkora volt a távolságuk. Annyira más munkafolyamatokat kaptak. Aki az orsót forgatta nem tudta mi az az olló, és minek, csak forgatta, forgatta, valami őrült üzemmódban a sajátját, a másik lényéből semmit sem értve. S néha amikor mégis szót próbáltak érteni, mindig veszekedés lett a vége. Könnyezve, tehetetlen együttérzéssel néztem őket, magamat..

 

DSC00477

Csak egyetlen nap kellett nekik, ha jól belegondolok, egyetlen pillanat, sőt még az sem, annak a tört része. És ami egykoron és mindig, mióta idő méri életünk elválasztott volt, részeikre tört, az most megint az egyetlen egy lett. (sőt és még az se..)
Ez a festmény a létező legutolsó pillanata annak, mikor még láthatóak, és aztán huss eltűnt a délibáb. Azóta hiába keresem, a se három, se egy se..

No Comments

Leave a Comment

Time limit is exhausted. Please reload the CAPTCHA.