Négyféle könnyeim

rain-4

Négyféle könnyeim

Most az egyszer nem sírhatok, most az egyszer vissza kell nyelnem a könnyeket. Aztán persze lesz ebből később nemulass..Amit visszanyeltem az aztán eláraszt engem. Árvíz leszek, napokig csak csónakázni tudok magamon, annyira széjjel áztattam magam az érzelmekkel. Honnan ez a hektónyi könnymennyiség? Milyen égi vízzel van kapcsolatban a könnycsatornánk? Amíg visszatartom a könnyeim, legalább van időm tűnődni, átnézni magamban, milyenfajta sírások is léteznek. Legalább valamit csinálok addig..
Annyira lenyűgöztek a könnyek, hogy az ízűk pont olyan, mint a tengeré, hogy felbukkan egy jelenség rajtam, ami nem az én részem..Valami, amit akár össze is gyűjthetek. Szóval, hogy érdemes sírni, mert a sok könnyből folyó lesz..Folyó, amelyen mint aprócska tutaj elindulhatok.

Létezik olyan sírás, mely mint valami nyári zápor jön-megy és lehűt. Viharosan, fákat tépve érkezik, nagy érzelmek mentén kel fel. Hirtelen erejű, heves, váratlan emócióknál felbukkanó. Villám is kísérheti. Látványos, hangos. Feltünősködő. Egyértelműen vigaszra vágyik. Akarja, hogy észrevegyék , lényegében a magányt elfedő látványos díszlet ez. Illik odalépni, átölelni, simogatni, vigasztalni. Érintés és figyelem hatására enyhül ereje, majd el is áll.

DSC00635

Aztán van a lassú, kitartó, igazán szürke sírás. Mely hangtalan, inkább csak csöpög, de annál kisebb az esély rá, hogy idővel elálljon. Órákra olykor alább is hagyhat, egy-egy alvás idejére még a nap is feldereng a felhők mögött, hogy aztán ismét diadalmaskodjanak még nagyobb kitartó erőről tanúbizonyságot téve a fellegek. Az ilyen sírás olyan, mint a barlangmélyi egyedüllét, a világ nem is tud róla. Annyira rejtekezik, vagy inkább annyira mindent beborító, hogy ennek okán talán észre sem veszik. Megszokják. Azt hiszik csak begyulladt a szeme, már nem is kérdeznek rá. Melankóliája egy lesz vele, s burokként veszi körül. Rátelepszik. Halkan nyöszörög. Nincs semmilyen frissítő ereje, nem napégette betonra öntenek ki egy vödör vizet fülledt nyári délután, hanem már eleve lucskos volt a föld. Havas tájra eső esik, a legrondább fajta. Ha ilyen a talaj az erdőben, el sem indulok, pillanatok alatt mintha jéghideg tóban sétálnék. Esély sincs e helyen felszáradni.

Alattomos, sunyi könnyek, átitatnak, átáztatnak, felpuhulok, erőmet vesztem. Egykoron feszes falaim a nedvesség okán megrogynak, penészesek lesznek. Bűzös, nyirkos, kellemetlen. Beomlásomra hivatottak..A legváratlanabb sarkokban kezd el átnedvesedni, nem tart a födém, elmozdulnak a cserepek, az egész házban edényekkel fogom fel a vizet.
Emlékek, képkockák, tegnapok visszfénye hatására erősödik ereje, múltban elkövetett gaztettek felelevenítésekor váratlan viharossá fokozódik. Szereti magát sajnáltatni. Vigaszt nem ismer, sem semmilyen kiutat. Esik, potyog, zuhog, kilátástalan monotonitással napokig, hetekig. Aztán úgy tűnik elapad, eláll, de egy újabb emlékfoszlány hatására ismét rákezd. Pedig semmi mást nem akar kevésbé a táj, csak vizet ne már, ne többet..Mégis.

Aztán van a tomboló, spirálos sírás. Nem körkörös, hanem éppen önmagába lehúzó, mely minden egyes lélegzetvétellel egyre mélyebbre taszajt. Ez ismét a látványos fajta, de egy ideig külső hatásra sem csökken ereje. Csak ha ez a külső hatás kellően elszánt, önmagát nem féltő és kitartó. A test a feltörő könnyek hatására rázkódni kezd. Önkívületig fokozódó, félelmetes mozdulatok ezek. Mintha örvény húzná alá a formát, s tűnhet úgy, van belőle kiút, van az emberben egy független pont, mely látszólag dönthet, hogy abbahagyja, felszárítja és kiszáll. Egyszerűen kiúszik az örvényből.

piroshó1

Nem hűsít, mert eleve hideg volt azon a tájon, ahova érkezett. Ha épp fagypont alatt a hőmérséklet, jégpáncélt is vonhat a vidékre, a szív köré. Általában orkán erejű széllel jár, remegő, majd alázuhanó testtel. Legrosszabb fajtája, ha még könny sem kíséri, csak ez a tomboló, feltartóztathatatlan rázkódás. Elszenvedője mégis csak szólni szeretne általa, de szavai itt már rég elhagyták. Kínjai nem férnek el az emberi betűk közé. Óbégat, tombol, sikoltozik, kiabál. Szembeszállni vele veszélyes, mert aláránthat. Érdemes szilárd ponthoz láncolva közelíteni felé. Jó szorosan magunkhoz szorítani az áldozatot és bereteszelni az ajtókat, mert a szél még eljön érte sokszor. A szélnek, hogy tombolhasson tárgy kell, melybe belekapaszkodhat, különben unatkozik egymagában, bármekkora is az ereje. Feltűnési vágyát nem élheti ki, mert tárgyak híján nem is érzékelik.

És van amikor teljes csendben sírunk, szinte nem is tudunk róla. Itt a könnyek egyetlen küldetése és oka, hogy elmossanak engemet. A torok irányából indulnak, kezdetben feszítenek, marnak és égetnek. Lángol a gége, a nyelőcső. Teljes tehetetlenségre kárhoztatva várom, hogy e sírás elvégezze rajtam az egyetlen feladatot. Figyelek, lélegzet-visszafojtva követem a könnyeim irányát. Nehéz haladni utánuk, mert nem csorognak le az arcomon, nem szántanak mély barázdát, nem vájnak rajtam réseket. Látszólag nem is sírok. A szám akár mosolyra is görbülhet. De szerencsére nagyon rossz színész vagyok.

Az ilyen könnyek irányt változtatnak, eddig ismert folyásukkal ellentétesen csorognak tovább. Elképzelhetetlennek tűnik, hogy követni tudjam őket. Túl szűk az a tér, ahol át kell folyniuk, én ott nem is férek el. Próbálkozom azért. Hátha. Hanyatt fekszem, így kisebb teret foglalok el, vízszintes leszek én is, mint a könnyeimből álló víz.

Ezen a helyen a víz egyszercsak lángra lobban. Mint aki beleszerelmesedett a tűzbe, és odaadta magát neki. Könnyeim felszínén lángok táncolnak. Maradok így hanyatt fekve. Amíg lehet meghúzódok a felszínen. Sejtelmem sincs meddig tudok én is velük haladni. Hagyom, hogy egyszerre hűtsön és égessen, marjon és simogasson, hogy egyetlen pillanatban itt legyen a legnagyobb öröm és az elviselhetelenségig fokozódó gyötrelem. De végre nem állok ellen, csak ringok. Könnyeim folyóján, mint kicsiny tutaj hullámzik a testem. Kapálózni, partot fogni nem tudok, meg hiába is lenne. Én akartam ezt az utazást. Én írtam fel annak idején vágyaim listájára. Lehet, ha tudok arról, milyen út lesz ez inkább felírok helyette százhuszonöt apró vágyat, ami boldogít. Mert ez itt pont nem az. Olyannyira szűk itt a tér, hogy úgy tűnik, hanyatt fekve sem férek át.

No Comments

Leave a Comment

Time limit is exhausted. Please reload the CAPTCHA.