Nem létező hurráoptimizmusom és a Szerencsém

DSC_0702 (2)-min

Nem létező hurráoptimizmusom és a Szerencsém

És akkor eljön a legnehezebb rész,  meg kell “értsem”, mit is festek. Na mert a festés párbeszéd, jajhogyishívjam, mondjuk az éjszakai, tudatalatti és az “isteni” rész között, és én, aki tapasztalom, érzem, hallom, imádom és gyűlölöm ezt a világot, leginkább csak nézem az ő gyönyörűséges nászukat, és próbálok valamit elkapni, majd lemásolni belőlük. Ezt a mozdulatom nevezem művészetnek.
Persze, tudok róla, hogy valójában szükségtelen ez a szeletelgetés, hogy számtalan részre osztom magamat, hogy tudat itteni meg ottani, meg az isteni, és ezért elnézést kérek azoktól, akikben ez már fel sem bukkan. Leborulok a lábuk elé.
A kérdés, hogy miért akarom megérteni, amit festek is jogos. Mert nem elégszem meg a homályos sejtelmekkel, az értelmem  a “tűzkapuig” vágyom elvinni, hogy az a szikra, mely emberi elmém gyönyörű sajátja eljusson egy olyan határig ahol szembenézhet a tűzzel, ahonnan ered, s melyből itt javarészt csak szikrákat tapasztal. De előbb nem akarom, hogy megálljunk. Mert csodálatos eszköz a gondolkodásom, hadd használom a kutatásban a legutolsó pillanatig.
DSC_0702 (2)-min másolata
Túl számtalan gyönyörön és fájdalmom, mely az emberré válásom egyértelmű hozadéka, túl a kettőn, mely reggeltől estig kínlódik kettőnek lenni, mert fal van, akadály, és ami élet az halál, túl a nőn és a férfin, az eggyé válás őrjöngő és szűnni nem akaró kínjain, melyek egyfajta határozott irányú haladás során egyre csak kínzobbak, mert már könyörögve nem akarok kettő lenni, hanem csakis egy, sőt az sem, szóval itt  árkon-bokron túl, hogy végre egyszerű legyek, s nem a csöpögős pátoszom: átölelt a Szerencsém.
A ki nem számítható,  nem tervszerinti, az élet könyvében fehér lappal jelzett, a támaszték nélküli, a töredékességet hírből sem ismerő.
Hisz megtapasztaltam, amikor eltűnik a forma, melyet eddig mennyire imádtam, akkor jelenik meg a “tartalom” valóságosságában, s örömöm ennek okán épp nem fért szívemben el. S, hogy elbírjam gyönyörűségét, félre kellett állnom, és így, hogy nem voltam ott tudtunk találkozni a Szerencse és az én.
DSC_0702 (3)-min másolata másolata
S szeretném ígérni, elsősorban magamnak, hogy sosem keverem eztán formád azzal, amire utalsz.
S nem elég, hogy eljött és átölelt, hozott magával  egy ajándékot, ami nem tárgy, de egyelőre látszódik, ami nem virág, de mégis idáig érzem az illatát, ami nem test, de egész lényemben parázslok, ha ölelésére gondolok, ami nem víz, de mégis minden porcikámat körbevonja és pórusaimba hatol bele, amit jobban ismerek, mint ezt a saját magamnak hitt lényt, aki erre az életre elszállásol.
Jött és átölelt és a fülembe súgta az egyetlen titkot, mely nem titok.
Ja, és ez nem a hurráoptimizmusom, mert az nincs nekem, a kettő az itt marad és csinálja tovább, míg lejár az ideje, fáj neki,  retteg, és a maga töredékes módján próbálgat szeretni, mese habbal, gyerekek, szóval a kettő az nem lesz egy..még mielőtt úgy tűnne, hogy hej de boldog képeket festek itt megint, mint annak idején, amikor még nem törtem kalapáccsal apró miszlikre álomszépnek hitt életem..
(eredeti kép: 85*85 cm, selyem)
No Comments

Leave a Comment

Time limit is exhausted. Please reload the CAPTCHA.