Ráközelítés óceánra – Makhult Gabi kiállítása elé

IMG_20171016_211352_360

Ráközelítés óceánra – Makhult Gabi kiállítása elé

Március 25-én nyílt meg a Nyitott Műhelyben Makhult Gabi: Ráközelítés az óceánra c. kiállítása, így meséltem előtte:

Legnagyobb reményem,  hogy létezik-e olyan folyó, melynek összes cseppje egyszer az óceánba ér. És onnantól más feladata nem marad, mint egész lényét a nagy víznek odaadja, nem indul már újra útra a forrásból, édesvízből sóssá lesz, elveszti benne egykori nevét, formáját, elfeledi a partokat, melyeket simogatott, mikor rájuk ömlött, és házakat sodort.  Sokat látott, városokat összekötő és hatalmas terheket szállító nagyvíz.
Szóval, hogy létezhet-e olyan élet, melyben a folyó aki vagyok végre megnyugszik, nem akar már nevet,  új utakat törni, új medreket.
Noha történeteink szintjén különbözhetünk, Gabival egy a szívünk vágya, hogy elvesztve folyótermészetünk ráközelítsünk az óceánra.

 

_MG_1406

Gabi, Réka és a Vonal

 

Ennek a nagy odavágyódásban ahhoz, ami oly közel, hogy még  a lélegzetnél is közelebb  lenyomatai ezek az alkotások, melyeken minden egyes vonal a semmi felé nyújtózkodik, az ismert énből indul, és jut el annak pereméig.

Kövessétek a vonalakat,  figyeljétek az utat, melyet közben megtesztek!

 

IMG_20171016_211226_892

 

Nekem úgy tűnik, magamba húznak vissza, összekötők ők ismert és ismeretlen között. Mikor lesz a folyó óceánná? Ha követem a vonalak útját erre a kérdésre is választ kapok.
És közben egyre jobban érik a Makhult Gabi-féle vonal. Amikor az első kiállítását megnyitottam már meséltem arról, hogy először Gabi kézírására figyeltem fel, mániákus írásvizsgáló vagyok, a betűk íve, hangsúlya, a formája, a ritmusa sokat elmesél annak írójáról. Nem mindig vagyok képes verbalizálni a látványt, de tudom, a kéz táncában testet ölt  a másik lényének minősége.  Gabinál egyből láttam, így az ír, aki már csak az óceánnal randevúzik, az a folyó, aki nagyon-nagyon hazavágyik, mert volt már folyó eleget. Egy sokat látott, érett mozdulat ez a kéztánc.
Amikor a fekete nyomot hagy a fehéren még egy ismert régióban vagyok, az érző, gondolkozó énben, és a vonal kivezet e térből, egy nagy bizonytalanságon keresztül egy ki merem mondani egy végső bizonyosság felé. A vonalhúzás gyakorlat, szádana, a önmegvalósításért végzett cselekedet, mely vonal ugyan a célba sosem vihet el, de mégis húzom, húzom fel nem adom, az utolsó lelégzetvételig húzom..mást nem tehetek.

 

IMG_20171016_211936_332

 

Ahhoz, hogy saját magam felé induljak el egy elcsendesedett, az érzéktárgyaktól elforduló elme szükséges. Egy olyan elme, mely elfáradt ebben a a testet öltött világban. Olykor vissza szoktam tartani a lélegzetem, hogy végre felismerjem, milyen az, amikor olyan légszomj gyötör, hogy emellett egyetlen gondolat sem bukkanhat fel, mert a vágy a levegőre  egész lényemet kitölti. Szeretnék kapni egy mintát arra, milyen szándék(…) is szükségeltik ahhoz, hogy önmagamhoz végre megtérjek, mert már semmi de semmi mást nem akarok.
Erre a szomjra nem lehet edzeni, ez vagy megjelenik egy életben vagy nem. Ahol megjelenik az  innentől a világ számára talán egy nem is létező cél felé fut, egy cél felé, mely ugyan a világban bukkant fel, de nem ebből  való. Oázist keres a sivatagban, amiről a világ úgy regél, csak délibáb.

 

Praia-Vale-Figueira

és a part, mely mindezt ihlette. Vale Figuerias, Algarve, Portugália

 

Elég nagy öröm ebben a képtelen és megérthetetlen rohamban saját lényem valóságossága felé, egy A pontból A felé tartó mozdulatban társakra lelni, és az ő alkotásaikban végre felfedezni a saját kutatásom tárgyát is.

http://makhultgabi2.blogspot.hu/2017/10/rakozelites-az-oceanra.html

 

 

No Comments

Leave a Comment

Time limit is exhausted. Please reload the CAPTCHA.