Hatvanhatodik fok harmincharmadik perc harminchatodik másodperc

készkicsi (2)

Hatvanhatodik fok harmincharmadik perc harminchatodik másodperc

images

Ötévesen Norvégiából kaptam egy mesekönyvet, melynek a borítóján a kislánynak igazi haja volt. Sokáig simogattam a selymes tincseket, mielőtt nagy óvatosan ki mertem nyitni a könyvet. Rögvest fennhangon olvasni kezdtem a karikás a, az áthúzott o és az egybenőtt a és e betűkkel díszített szöveget úgy, hogy még a magyar ábécét is alig ismertem. Fogalmam sem volt, mit olvasok, nem is volt lényeges. Csak a boldogságra emlékszem, mert azok a szavak, az a csengés körbeölelt, megmelengetett engemet.

Pedig addigra már egész jól megszoktam, hogy folyton fázok, és elfogadtam a fájdalom állandó, csendes jelenlétét is. Igen, mindenütt fájt, hisz egész lényem felkarcolta, felsértette a világ. Főleg a hangok kínoztak, rettegtem az emberi beszéd frekvenciájától, üvöltött a fülembe a szó, hiába tapasztottam rá a két tenyeremet. Talán mert sosem sikerült igazán megszületnem az életbe, noha úgy tűnt, megérkeztem, de a védelem a túlparton maradt.

A könyv harmadik oldalánál járva eldöntöttem, hogy megtanulok norvégül. Persze csak mosolygott rajtam a család, de később mégis majdnem megvalósítottam az elhatározásomat. Majdnem, mert a norvégből svéd lett és a megtanulás pedig mára gyenge középfokká kopott, melybe viszont azóta is két kézzel kapaszkodok. Aztán útra keltem és addig utaztam, amíg le voltak fektetve a sínek, minél északabbra haladtam, annál kevésbé fájt a világ.

készkicsi (3)

E vidék, ahol a svéd nyelv franciás csengésével vigasztaltam magam, lett az első és utolsó reményem. Úgy hittem, éppen most került ki a teremtő öntőtégelyéből és visszaadja azokat a védőburkokat, melyeket útközben elvesztettem vagy melyek talán soha nem is voltak az enyémek.

Amikor először léptem át az északi sarkkört hirtelen halkult el a nyelv is, a kottából kiestek a hangjegyek, és köröttem szinte minden kifehéredett. Onnantól sztereóban hallgattam a csendet, melyhez az ölemben lüktető szívem verte a taktust.

készkicsi (5)

Közben lepergett az életem, olyan gyorsan történt minden, észre sem vettem. Én is, mint itt mindenki – és ebben vagyunk igazán rokonok – végestelen végig vártam valakire, de annyira el voltam foglalva a mindenütt daloló, északi csenddel, hogy észre sem vettem, mikor megérkezett.

No Comments

Sorry, the comment form is closed at this time.