Huszadik század festészet “my love”

1540447042288

Huszadik század festészet “my love”

Történelemből  sosem voltam jó, valahogy nem állt össze a középiskolában egésszé a sok részlet, nem láttam át az egyes okokat, nem értettem az összefüggéseket, vakfoltok maradtak bőven a tudásomban. Na meg még fiatalon inkább magammal voltam elfoglalva, mint a múlttal. Most meg már kétségbeesve próbálom e maradék időben betömködni a lyukakat..A szimpla történelemmel nem sokra jutok jelenleg sem,  az úgy önmagában nagyon száraz nekem, mindig is az egyes korok az alkotásokon lecsapódva, azokban testet öltve vagy felületükön tükröződve érdekeltek, ez az  egyetlen rése a történelemnek, ahol picit a közelébe érhetek.

 

sevilla

Az építészet azon kívül, hogy lenyűgöz, nem tudok kapcsolódni hozzá, leginkább azért, mert nem tudom, kihez kapcsolódjak. Ott nincs jelen az egyetlen alkotó, egy hatalmas csoporttal kellene szót értenem. Egy monumentális templom mögött ott áll az építtetők, tervezők, kivitelezők hosszú sora, az építészet nem az egy az eggyel való találkozás lehetősége. Mindemellett az a művészeti ág, mely a legtökéletesebben jelzi életem lényegtelenségét, elég csak egy óriási katedrális mellé állni. Az építészet nem nyugtat meg.

A szobrászat is távol van tőlem, abból is hiányzik számomra a közvetlenség, ám ez biztos csak abból fakad, hogy az eszközkészletemmel nem tudok a szoborra válaszolni, és az igény, hogy egyes művészeti alkotásokra reagáljak, nagyon erősen jelen van bennem. A zene pedig, mint a művészetek fellegvára tényleg az elérhetetlen kategória, hiába visz a megtapasztalás legmagasabb csúcsaira, mégis egy ponton túl egyedül hagy. Csak fellebbenti “isten” birodalmának gyönyörűségét, de maga az alkotó a sok hangszer, hangjegy, kórus, ária között rejtve marad. Nem érek el hozzá, a mű elfedi őt.

A festmény nekem az az egyedüli felület, melynek közelében meg tudok pihenni. A kép jelenlétében alkotó és befogadó közvetlenül találkozhat, hisz itt állunk mindketten magányunkba kövülve, azzal a vággyal, hogy végre szóljunk egymáshoz.

sevilla1

Ám itt se mindig volt így, hisz ahogy sétálom végig a hosszú termeket az egyes múzeumokban, és lassan múlnak a századok, már a sokadik szoba és még mindig csak a 18. századnál tartunk, alig várom, hogy végre a 20. századhoz érjek el. Ide megérkezve látszik a legjobban, milyen nagyon más tudati állapotban is volt az ember az elmúlt századokban. Olybá tűnik, mintha valami kollektív, nagy masszából nem lépett volna még, mint individuum elő,  a személyiség igénye nem is létezett volna, az alkotó minden gondolata, ecsetvonása egy felettes  ügyet szolgált. Mintha a felület csak felület lenne, nincs valódi mélysége a képnek, az élet célja semmi más nem volt, mint a fennálló rend szolgálata. És ez tükröződik a képeken szinte egészen a 19. századig. Persze érdekes végignézni őket, mintha fotóalbumban sétálnánk, de az alkotó, a találkozás közvetlen reménye és esélye itt még ki van zárva.

Aztán egyszer csak a sok illem, forma, kimunkált táj és lemeszelt tekintet mögül a 20. század derekán kikiált az én. Hol volt eddig? Hogy tudta magát ilyen mélyen elrejteni az évszázadokon át?

Egyszer csak mintha évszámra karámban tartott vadlovat engednének szabadon, aki széttöri a kerítéseket, leveti magáról a hámot és megfékezhetetlen vágtába kezd. Az én ki akar törni egy erőnek erejével egységbe dermesztett térből, meg akar születni, mint individuum, egyéni őrületbe kezd.

S persze az első mozdulatai lenyűgözőek, az évszázados mozdulatlan Madonnák  után végre valami mozgó, lángoló, valami valódi, kétségbeesetten őszinte jelenik meg a képeken. Az évszázados hagyományok feje tetejére állítása és a kezdeti heves szerelem érzése éget meg végre engem is, a nézőt meg.

Szeretem a 20. század első termeit, aztán itt sem szívesen sétálok egy ponton tovább.

Ezért:

index

 

(borítókép: Edvard Munch, köztes képek: Sevilla katedrális, Paul Klee és Cy Twombly)

No Comments

Sorry, the comment form is closed at this time.