KARIN KNEFFEL FESTÉSZETE

hope-par-karin-kneffel-dr-photo-c-karin-kneffel

KARIN KNEFFEL FESTÉSZETE

karin-kneffel_ohne-titel_2020_occ88l-auf-leinwand_120-x-150-cm_courtesy-galerie-friese-berlin-u-karin-kneffel-1-768x615Egy ideje totális szentségtörésben élek én is. Monitoron nézek festményeket, filmeket, sőt sokszor csak telefonon, és komolyzenét sem élőben hallgatok. S hiába szépítem a dolgokat, keresek kifogásokat, hogy messze vannak a múzeumok, koncertek, az alkotások lényege pont így vész el, hisz az nem csak a látványban, hanem azon túl, annak kisugárzásában rejlik. Ahhoz, hogy megismerjünk jelenségeket, csak egy ideig van segítségünkre a látásunk, a valódi találkozás műalkotás esetében is az a rész, amikor már gondolatban – csukott szemmel – belépünk annak univerzumába. Beleérzünk a szándékba, ahonnan az alkotó üzen. Itt derül ki, vajon egy zseniális aggyal kitalált, jó technikai készségek birtokában létrehozott, színes, általában egyre hatalmasabb méretű képet látunk, melyet a rafinált iparos-művész úgy eszkábált össze, hogy az aztán megfeleljen a galerista kívánalmainak, és minél több pénzt hozzon. Vagy a mű a szívbe szúr közvetlenül bele, felöklel, őrzi az alkotás szándékát, mely már maga életveszélyes folyamat volt. Alkotója ugyanis önnön esszenciáját tette bele a műbe, a művészet gyakorlás számára egy elképzelt végső otthon felé. Ennek okán nem akar megfelelni a korízlésnek, trendeknek. Az ilyen műalkotás a holnapok térképét „hozza le” világunkba, és a képtől függ a jövő. Ezért is van óriási felelőssége a művészetnek.
Hiszem azt, hogy a művészet eredeti definíciója szerint meghatározza a jelenségek alakulását, a festmény még az idea, melyből aztán megjelenik a világunk, éppen ezért egyáltalán nem mindegy, milyen szándék mentén készülnek az egyes művek. A képesség, hogy különbséget tegyünk valódi és talmi között mindannyiunké, az más kérdés, hogy ki használja és mer megbízni benne, és felkiáltani, ha úgy érzi, de hát a király meztelen, nincs is rajta semmi.Karin-Kneffel_Untitled-a_artistsportfolio-2014
Félreértések elkerülése végett, a most bemutatandó festőnő nem ez a kategória, képei lenyűgöznek, elkápráztatnak. De amikor az utóbbi szót kimondtam magamban, kezdtem el tűnődni annak jelentésén, tövén, a káprázat szó mivoltán. És most sem tudom meghatározni, ez egy pozitív vagy egy negatív minőségű szó-e.
Karin Kneffel (1957) a Gerhard Richter-féle iskola egyik híres tanítványa, s noha már ő is professzor, és őt is számos diák tanárának tartja, a mester-tanítvány kapcsolat érzése Richter felé élete végéig kíséri. Karint is sajnos csak monitorról ismerem, és így ki merem jelenteni, a művésznő bőven meghaladta mesterét. Richter számomra az egy egész életen át tartó útkeresés, a folyamatos nyugtalanság, nem megérkezés festészete, ahol a végére érve szinte szétkeni az addigi életművet óriásvásznakon. Majd azt mondja, na jó, csak gondolja, nesze, vigyétek, most már úgyis olyan híres vagyok, hogy bármit megfesthetek. Aztán hozzáfűz valami jól csengő filozófiát az alkotáshoz, ecsetkezeléshez, színárnyalatokhoz, és máris milliókat érnek a képei. Miközben ő már rég tojik az egészre, és nagyjából gyerekrajz szintű krikszkrakszokat készít A4-es lapokra magának, és talán a kezdeti, fotórealista képei óta először érzi azt, hogy tényleg őszinte, amit csinál. Karin Kneffelben, mesterével ellentétben viszont van egy egységesség, fejlődés, mélyülés, és nem összevissza kapkodás új technikák után, valódi mondandó hiányában.
Bild-1-Kneffel-und-SommerA ruhr-vidéki Kneffel egyszerű munkásemberek gyermeke, lénye teljes mértékben nélkülöz minden felvett művészallűrt. Bevallom, amikor a képein szereplő takarítónőket láttam, az jutott eszembe, talán Karin magáról mintázta azokat. Germanisztika – filozófia szakon végzett, s csak utána jelentkezett művészeti képzésre. Kezdetben hiperrealista stílusban festett állatportrékat, gyümölcsöket, virágokat, melyek tényleg néha olyan élethűek voltak, hogy a néző hirtelen nem tudta eldönteni, fotó vagy festménykiállításra érkezett. Majd ahogy, elmondása szerint kifestette magából ezt a stílust, lassan és óvatosan kezdte el-elmosni a látványt, és elbizonytalanítani ezzel a befogadót.
Karin balkezesként született, ám abban a korban még átszoktatták a gyerekeket a jobbra, és ezzel óriási kínokat okoztak nekik, így a művésznő is kénytelen volt a csodálatos bal kezéről elhinni, hogy az a csúnya. Megtanult hát a jobbal írni, de amikor maga akart lenni, megfogta a ceruzát, az ecsetet, és végre kiszabadulva a terror alól, ballal kezdett rajzolni. Azóta is minden egyes képét bal kézzel készíti.
Festményei többsíkúak, maga az alkotási folyamat is több rétegből tevődik össze, szinte egymásra fest képeket. Művei jellegzetessége, hogy mintha üveget tenne az alkotás elé, párás, esőcseppes felületek rejtik el az eredeti történeteket. Filmrészletek vetülnek egyes unalmas tájakra, és bizonytalanítják el a nézőt, illetve előfordul, hogy a szobából háttal az ablakból kinéző alak odakint is magát látja háttal ülni a fűben. A lényeg, a szándék, hogy tévedjünk el az eddig ismert világunkban. A képek jellegzetessége még az is, hogy sokszor emel be terükbe nagy klasszikus műveket, és azokat is valamily vízszerű, bizonytalan tér mögé rejti el._7pxRdlIOtTn_585x329
Az első érzés részemről az ámulat, a szakmai tudás előtt való főhajtás, a kitartás és az emberi agy képalkotó képességének dicsőítése. Karin Kneffel lényegében pont úgy fest, ahogy érzékelünk. Mert mi is folyton-folyvást gondolatban képeket vetítünk egymásra, lényegében sohasem csak ott vagyunk, ahol éppen állunk. Karin Kneffel világa az elme minket sosem békén hagyó játszadozásának leképezése, ha szeretnénk megérteni, mit is tesz velünk ez az élősködő elme, elég, ha megnézzünk ezeket a műveket. És persze egyrészt lenyűgöz Kneffel szakmai tudása, s az a tükör, amit tart elém, de hadd valljam be, végtelen fáradt is vagyok ugyanakkor tőle.
Nyomatékosítom, őszintén meghajlok Karin művészete előtt, még akkor is, ha érzek ebben az egészben egy icipici átverést, és nem ő az egyetlen a mai nagyok közül, akiknél efféle furcsa sejtelmeim vannak, és bizony abba fogok belebolondulni, hogy megfejtsem a megérzéseim. Először is hiányolom a művek személyességét, amiről tudom, hogy az nem a jó mű előfeltéte, csak számomra fontos kitétel. Persze, tudok arról, hogy a gyerekkori kockaházuk festményének falára vetülő árnyék Karin egyik legfontosabb emléke, és arról is, micsoda kutatásokat végzett annak érdekében, hogy az egyes képeibe beemelt nagyok műveit minél eredetibb alakjában adja vissza. Hányszor utazott el távoli múzeumokba, hogy tanulmányozzon egy Chagall-t vagy egy Picasso-t. Mégis, az összes kép személytelen, bárki lehetne az alkotója.
És engem egy ideje elborzaszt ez a fajta festészeti profizmus, ahol már nem tudom elsőre megállapítani, nem arról van-e szó, hogy valamily mesterséges nagyagy – intelligencia – kreált a művésznek képtervet, amit neki csak le kell másolnia. Meg engem inkább taszít az a fajta festészet, ahol már nem látok hibát, ecsetnyomot, ahol a felület olyan, mint egy digitalis nyomat. Nem látom benne a halandó, töredékes embert, minden annyira technikailag tökéletes.
Talán ha csak egyszer feltűnne a festőnő is a képein, vagy csak tudnám, az esőcseppek valójában az ő könnyei, és az egész képi ábrázolása világunk felett érzett borzasztóan gyönyörű fájdalmának leképezése, nem lennék ilyen bizonytalan a tekintetben, hova is soroljam Kneffel képeit.
Ám tudom, régimódi vagyok, amikor a művészet egyetlen és utolsó céljának azt tartom, hogy a szívemhez közelebb hozzon. Hadd hozzak ide egy példát annak kapcsán, amit Klee Rózsakertjénél érzek, ahol az isten se tudja, miért csak folynak a könnyeim, ha a képre gondolok. Azt meg, amit előtte állva éreztem, amikor volt szerencsénk találkozni, ki sem merem mondani. És számomra egyedül ez számít egy kép előtt megpihenve. Szóval lehet, mást mondanék egy valódi találkozás után, úgyhogy, aki személyesen ismeri Karin Kneffelt, mesélje el nekem, milyen ő az életben. Kezdjünk el beszélgetni.
index
(megjelent az ARTium Kulturális és Művészeti Magazinban

 

No Comments

Sorry, the comment form is closed at this time.