Rükverc bábozódás

Rükverc bábozódás

Miután elérte az élet közepi nagy ígéretet, felért a csúcsra, ami valójában a történet legmélyebb gödre, a legtávolabbi pont születéstől és haláltól, a teljes életbe veszettség irtózatos magánya, akkor vette kezdetét az, amit addig el sem tudott képzelni, a visszabábozódás mozdulata.

A lepke átélhette lényének teljes pompáját, szárnyai nem bírtak el több szépséget, olyan szélesre tárta széjjel mellkasát, hogy szinte beleszakadt a feszülésbe.

Ami addig nyitva volt az becsukódott, ami addig széjjel feszült, óvatosan magába burkolózott. A szárnyak lassan szokták a mozdulatlanságot. Noha a test már pihent, ők még verdestek. Nem ismerték eddig ezt a nyugalmat, annak a tényét, hogy sem holnap, sem holnapután nem lesz többet szükség rájuk.

Sokáig úgy hitte, a teljes magáramaradottság, a kibírhatatlan bizonytalanság birodalmába ért, olyan szorosan kapaszkodott hát magába,  hogy egészen belefáradt a mozdulatlan erőfeszítésbe.

Csak én láttam, én akiből a lepke és a bábok is előbukkannak, mily gyönyörű bizonyosságba és védelembe érkezett. Bárcsak elmondhatnám neki, bárcsak megnyugtathatnám, de hogyan szólítsam meg, nincsenek érzékszervei, melyekkel felfoghatna engem. Mégis a lehetetlennel próbálkozom, és mondom, susogom, de ha kell kiabálom is éjt nap alá téve, mert tudom, hogy előbb vagy utóbb meg kell, hogy hallja. Legalább végre 2020 decemberében.