Rükverc bábozódás
Miután elérte az élet közepi nagy ígéretet, felért a csúcsra, ami valójában a történet legmélyebb gödre, a legtávolabbi pont születéstől és haláltól, a teljes életbe veszettség irtózatos magánya, akkor vette kezdetét az, amit addig el sem tudott képzelni, a visszabábozódás mozdulata.
A lepke átélhette lényének teljes pompáját, szárnyai nem bírtak el több szépséget, olyan szélesre tárta széjjel mellkasát, hogy szinte beleszakadt a feszülésbe.
Ami addig nyitva volt az becsukódott, ami addig széjjel feszült, óvatosan magába burkolózott. A szárnyak lassan szokták a mozdulatlanságot. Noha a test már pihent, ők még verdestek. Nem ismerték eddig ezt a nyugalmat, annak a tényét, hogy sem holnap, sem holnapután nem lesz többet szükség rájuk.
Sokáig úgy hitte, a teljes magáramaradottság, a kibírhatatlan bizonytalanság birodalmába ért, olyan szorosan kapaszkodott hát magába, hogy egészen belefáradt a mozdulatlan erőfeszítésbe.
Csak én láttam, én akiből a lepke és a bábok is előbukkannak, mily gyönyörű bizonyosságba és védelembe érkezett. Bárcsak elmondhatnám neki, bárcsak megnyugtathatnám, de hogyan szólítsam meg, nincsenek érzékszervei, melyekkel felfoghatna engem. Mégis a lehetetlennel próbálkozom, és mondom, susogom, de ha kell kiabálom is éjt nap alá téve, mert tudom, hogy előbb vagy utóbb meg kell, hogy hallja. Legalább végre 2020 decemberében.
Sorry, the comment form is closed at this time.