A gyarmati múlt árnyékában – Az ukrán nyelv újjáélesztése és a kulturális identitás visszaszerzése Az ukrán nyelv és kultúra helyreállítása egy olyan folyamat, amely a történelmi gyarmatosítás következményeivel néz szembe. Az ukránok számára a nyelv nem
Az őszi Harkiv első ránézésre egy kiürített város benyomását kelti. A légiriadó szirénája csak egyszer-egyszer hallgat el. A várost az oroszok állandóan, és már régóta lövik irányított bombákkal. Ennek ellenére a nagy háború harmadik évében az élet megy tovább.
Az 1965-ös esztendő mérföldkőnek számított az ukrán disszidens mozgalom történetében. Ekkoriban a szovjet rendszer számos ukrán értelmiségit vett őrizetbe, akik közül sokan azonnal emberi jogi aktivistaként és ügyvédként kezdték újra formálni életüket. Ugyanezen évben Ivan Dzjuba, egy fiatal irodalomkritikus, írt egy figyelemfelkeltő esszét "A globális összefonódások és a kulturális hatások világában felmerül a kérdés: internacionalizmus vagy oroszosítás? Míg az internacionalizmus a nemzetek közötti együttműködést és a sokszínűség ünneplését jelenti, addig az oroszosítás a kulturális homogenizálódás irányába mutat, ahol az orosz értékek és normák dominálnak. E két irányvonal közötti választás nem csupán politikai vagy gazdasági döntés, hanem mélyebb társadalmi és kulturális következményekkel is jár. Az internacionalizmus a kölcsönös tiszteletet, a párbeszédet és a közös fejlődést hangsúlyozza, míg az oroszosítás gyakran a hagyományok és identitások aláásását eredményezheti. Melyik irány lesz a jövő kulcsa: a nyitottság és a sokszínűség, vagy a centralizált, egységesített értékrendszer?" címmel, amelyben a szovjet vezetést Ukrajnával szembeni gyarmatosító politikájával vádolta meg. Dzjuba (1931-2022) érvelése szerint az orosz nyelv és kultúra a szovjet imperializmus eszközévé vált. 1972-ben őt is letartóztatták, míg Ukrajna oroszosítása, amely ellen figyelmeztetett, még öt évtizeden át tartott.
Az őszi Harkiv első pillantásra mintha egy elhagyatott város lenne, ahol az idő megállt. A légiriadó szirénája csak ritkán hallatszik, mint egy távoli emlék. Az oroszok folyamatosan, már régóta bombázzák a várost irányzott lövedékeikkel, de a harmadik évébe lépő háború ellenére az élet valahogy továbbra is pulzál. Anyukák sétálnak gyermekeikkel a Sevcsenko-kert árnyas fái alatt, míg a "Kristály" kávézó kerthelyisége megtelik nevetéssel és beszélgetéssel. Éppen Antonina Rjabokinnyel ülünk bent a kávézó meleg, barátságos légkörében, ahol a világ zajai egy pillanatra tompulnak.
A KGB-tiszt egy alkalommal világosan kifejtette számunkra, hogy a Szovjetunióban nem léteznek különálló ukrán vagy orosz identitások. Csak egyetlen, szovjet ember létezik, aki felülemelkedik a nemzetek határain. "Érdekes módon azonban ennek az univerzális szovjet embernek oroszul kellett kommunikálnia" – emlékszik vissza Antonina, aki a hetvenes években Harkovban dolgozott óvónőként. "A párt ideológiai nevelése már az óvodákban elkezdődött. Minden évben két előadást szerveztünk a gyerekekkel, és mindössze egyetlen ukrán nyelvű verset engedélyeztek, a többi mind orosz volt. A gyerekek hopakot táncolhattak, de ha ezt tették, akkor sem lehetett ukrán vers a műsorban." Ezek a látszólag apró részletek fokozatosan háttérbe szorították az ukrán kultúrát, és a nyelvet egyre inkább marginalizálták.
Antonina a luhanszki régióban, Kirovszkban (ma Golubivka) szolgált iskolai tanárként. A helyzet itt is hasonlóképpen alakult: "A községben két iskola működött. Az egyik, amely a központban helyezkedett el, modern felszereltséggel és sok diákkal büszkélkedhetett; itt a betelepült orosz családok gyermekei tanultak. A 6-os számú iskola viszont a külvárosban található. Amikor beléptem, meglepődve tapasztaltam, hogy mindenki ukránul beszél – a diákok és a tanárok egyaránt. Amikor megkaptuk a fizetésünket, derült ki, hogy az orosz nyelv- és irodalom tanárnő keresete a legmagasabb. Ekkor tudtam meg, hogy az orosz nyelvtanárok juttatásai magasabbak, mint az angol- vagy némettanároké. Ez igazán megdöbbentett, hiszen minden más tanár alacsonyabb fizetést kapott, mint egy orosz nyelvtanár."
A globális összefonódások és a kulturális hatások világában felmerül a kérdés: internacionalizmus vagy oroszosítás? Míg az internacionalizmus a nemzetek közötti együttműködést és a sokszínűség ünneplését jelenti, addig az oroszosítás a kulturális homogenizálódás irányába mutat, ahol az orosz értékek és normák dominálnak. E két irányvonal közötti választás nem csupán politikai vagy gazdasági döntés, hanem mélyebb társadalmi és kulturális következményekkel is jár. Az internacionalizmus a kölcsönös tiszteletet, a párbeszédet és a közös fejlődést hangsúlyozza, míg az oroszosítás gyakran a hagyományok és identitások aláásását eredményezheti. Melyik irány lesz a jövő kulcsa: a nyitottság és a sokszínűség, vagy a centralizált, egységesített értékrendszer?
Antonina szavai a KGB-tisztről, aki elmagyarázta az óvónőknek, hogy "a Szovjetunióban csak szovjet emberek vannak", jól illusztrálják a "nemzeti kérdés" logikáját. A szovjet nemzetpolitika rugalmasabb volt az Orosz Birodaloménál. Azelőtt az ukrán nyelvet és kultúrát egyszerűen betiltották, fenyegetésnek tekintették, az "internacionalizmus" szovjet jelszavai - a testvériségre és igazságosságra való felhívások, amelyeket az 1920-as évek elején az ős-lakosítási politika egészített ki - pedig igazán vonzó megjelenést kölcsönöztek a szovjet projektnek. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy az ukrán nyelv visszatérjen a közszférába, de a következő évtizedben megtörtént a sztálini "nagy fordulat", ami előbb az ukránosítás megnyirbálásához vezetett, majd az ukrán értelmiség és parasztság elleni terrorral végződött.
Szerhij Jekelcsik, az ukrán származású kanadai történész, találóan fogalmazta meg, hogy "ha a húszas években a Szovjetunió az egyenlő nemzetiségek és az egyenlőtlen osztályok állama volt, akkor a harmincas évek végén már az egyenlő osztályok és egyenlőtlen nemzetiségek államává vált, ahol a központ egyre inkább az orosz identitással azonosult". Ezzel a megállapítással a Szovjetunió egyfajta visszatérést mutatott ahhoz a valósághoz, ami lényegében mindig is jellemezte: az Orosz Birodalom újjászületéséhez, csupán más szimbolika alatt.
Az orosz kultúra prioritása - Puskin mindenütt jelenlévő emlékművei, a történelem "egyetlen helyes" értelmezése, vagy maga az orosz nyelv, mint a "nemzetiségek közti kommunikáció nyelve" - súlyos terhet rótt a többi szovjet nemzet kultúrájára. Változtak a jelszavak: "népek testvérisége"; "nemzetek összeolvadása"; "a szovjet nép kialakulása", de minden nyilatkozat és plakát csak egyre jobban megmutatta a szovjet politika gyarmati lényegét. Olyannyira, hogy Ivan Dzjuba feltett egy egyszerű kérdést: "Nálunk még most is internacionalizmus van, vagy igazából ez már csak sima oroszosítás?" Így vált a nemzetiségi diszkrimináció elleni küzdelem az ukrán disszidens mozgalom központi témájává.
A rendszer látszólag biztosította a választási lehetőséget: az ukrán emberek szabadon választhattak, hogy ukránul vagy oroszul kommunikálnak. Azonban az iskolákban az orosz nyelv dominálta az oktatást, hiszen ez jelentette a kulcsot az egyetemi felvételi sikerhez és a jobb munkalehetőségekhez. Az orosz nyelv nem csupán egy kommunikációs eszköz volt, hanem a rendszer iránti hűség szimbóluma is. A hatalom és a hadsereg nyelve az orosz, és a konferenciák, valamint a különböző nemzetiségek részvételével zajló találkozók is kizárólag oroszul folytak. Dzjuba Ukrajna nagyvárosait "oroszosítás húsdarálóinak" nevezte, utalva arra, hogy a szovjet vezetés tudatosan új elitet ültetett a helyszínekre – orosz vagy oroszosított embereket. Az emberek választás elé kerültek: csatlakoznak a haladó, "elit" orosz-szovjet közösséghez, vagy megőrzik ukrán identitásukat, miközben marginalizálódnak. Az oroszosító szovjet gépezet pedig könyörtelenül dolgozott, folyamatosan őrölve a különbözőségeket.
Az ukránok "láthatatlansága"
Halina Kuc, egy elismert egyetemi oktató és a megyei tanács aktív tagja, a szovjet birodalom utolsó éveiben érkezett az akkori Harkov városába. Emlékei alapján a város képe szürke és oroszosodott árnyalatokkal festett, a korabeli atmoszféra pedig mély nyomot hagyott benne. Mint sok más ukránul beszélő társához hasonlóan, ő is tapasztalhatta, hogy a megalázó sztereotípiák milyen élénken élnek az emberek tudatában. Halina története nem csupán a múlt árnyait idézi fel, hanem rávilágít arra is, hogy a kulturális identitás megőrzése és a hagyományok tisztelete milyen fontos szerepet játszik az egyéni és közösségi életben.
"Emlékszem, egyszer az 5-6 éves lányomat úszni vittem, és persze segítettem neki átöltözni. Hallom, hogy a hátam mögött valaki azt mondja: "Egy tisztességes kinézetű nő hogy beszélhet ilyen nyelven?" És ez többször is megismétlődött, gyakran hallottam például ilyet: "Vajon egy ilyen szép, rendezett kinézetű nő mit keres közöttük?" Szóval az volt a sztereotípia, hogy az ukrán nyelv valami mocskos, elmaradott szörnyűség."
Ukrajna 1991-ben elnyerte függetlenségét, azonban a helyzet nem sokat javult azóta. Sőt, a posztszovjet elit, amely erőteljesen eloroszosodott, mélyen beágyazódott a nagyvárosok és a közigazgatás szintjein. Bár az ukrán kultúra nyílt megvetése már nem volt elfogadható, megkezdődött egy új jelenség, amelyet Halina Kuc „láthatatlanság politikájának” nevezett el.
"Ezt a kifejezést én magam találtam ki. Itt van például az 1932-33-as éhínség. Harkivban minden kis téren ott a nyoma, mert az akkori Harkov volt a szovjet Holodomor egyik epicentruma. Viktor Juscsenko, a frissen megválasztott elnök utasítást adott, hogy állítsanak itt egy emlékművet. És valóban, itt a helyszínen épült egy nagy emlékmű: a harkivi körgyűrűnél, szóval már a városon kívül. Azaz létezik ugyan, de mindent megtettek annak érdekében, hogy az ukrán történelemnek ezek a pontjai ne nagyon legyenek észrevehetők. Hasonlóan alakult a helyzet, amikor a "Méltóság Forradalma" alatt meggyilkolt tüntetők tiszteletére Ukrajna-szerte tereket neveztek el. Harkivban a Mennyei Század Hősei terének csak a belvárostól jó messze találtak helyet.
A megyei tanács tagja egy különös "láthatatlansági" stratégiát említ az évente megrendezett visivanka-menettel kapcsolatban, ahol a harkiviak népviseletbe öltözve vonulnak a város főterére. "Figyelmeztettek minket, hogy a teret le fogják zárni, hogy megakadályozzák a belépésünket. Rendőrök sorfalat állítottak fel, és azt mondták, maradjunk a helyünkön, mert úgysem érdemes elindulnunk. Mégis, több ezer ember gyűlt össze, a rendőrök nem léptek közbe, és mi folytattuk az utunkat, ahogyan azt elterveztük. Néhány évvel ezelőtt ugyanez a szituáció másképp zajlott, de most minden megváltozott."
Természetesen! Íme egy egyedi változat: "Az árral szemben"
Bár igen sokféle oroszosítási módszert alkalmaztak, a legintenzívebb csatorna bizonyára az oktatási rendszer volt. Mindez Ukrajna számos régiójában még 1991 után is működött. Margarita Fedorenko felidézi, hogyan kezdett a Harkivi Vaszilij Karazin Egyetem orvosi karára járni. Esete eléggé tipikus: ukránul beszélő lány érkezik egy kisvárosból a régió fővárosába. A több mint százfős évfolyamon alig tucatnyi diák beszélt ukránul. Gyakorlatilag az összes "városi lakos" - akár harkivi volt, akár kijevi - az oroszt használta.
Az első előadás kezdetét vette, természetesen orosz nyelven. Ekkor egy belső ellentmondás kezdett kialakulni bennem. Elhatároztam, hogy a nehézségek ellenére ukránul fogok válaszolni. Azonban az oktatási anyagokat oroszul kaptuk meg. Az első órára alaposan felkészültem: mindent lefordítottam. Az egyik, ukránul beszélő csoporttársam azonban figyelmeztetett, hogy ez igencsak nehéz feladat lesz. Végül mindenki, aki csak ukránul tudott, oroszul kezdett válaszolni, miközben egymás között továbbra is ukránul beszélgettünk. Ez a „láthatatlan nyomás” folyamatosan jelen volt. A gúnyos pillantások, a tanulási nehézségek, és a közvetlen diszkriminációs esetek, amikor az ukrán nyelv „stigmává” vált, komoly kihívást jelentenek a 17 éves, elsőéves hallgatók többsége számára.
Margarita sem volt kivétel, egy idő után átállt az oroszra. Ivan Dzjubának igaza volt, a nagyvárosok továbbra is az oroszosítás húsdarálójaként tették a dolgukat: "bekerültem a medikusok közé, ahol egyszerűen elnyomtak." Margarita így folytatja elbeszélését: "Ekkor történt velem talán a legrosszabb dolog, ami egy emberrel történhet - önmagam megtagadása. Jól emlékszem arra a két, orosz nyelvű évre, arra a depressziós állapotra. A közösségbe való beilleszkedés vágyára, a nyomásra, és gúnyolódástól való félelemre. Ilyen a sovinizmus."
A belső konfliktus hosszú két évig gyötört. "Amikor végre visszatértem anyukámhoz, döbbenve tapasztaltam, hogy vele képtelen vagyok oroszul beszélni." Ez a "nyelvi tudathasadás" nem volt ritka jelenség – az ukránok sokszor a saját otthonuk falai között rejtegették nyelvüket, míg a külvilág felé az orosz nyelv dominált. Margarita számára ez a kettősség akkor ért véget, amikor az orosz hadsereg átlépte Ukrajnájának határait, és ezzel megváltoztatta mindent.
"2022. február 24-én hazamentem édesanyámhoz. Harkiv megyét gyakorlatilag megszállták: az oroszok két falunyira voltak tőlünk. És akkor átgondoltam a nyelvhez való viszonyomat, és amikor két hónappal később újrakezdődött a tanítás, más emberként tértem vissza az egyetemre. Kezdődik az első óra. Torkomban dobog a szívem, de felállok: "Nem tudná esetleg a hivatalos állami nyelven tartani az előadást?" De sok mocsok hullott rám akkor a közösségi oldalakon és bent az egyetemen is, de kitartottam: igenis visszahozom az ukrán nyelvet az egyetememre!"
Margarita Fedorenko elérte, ami pedig lehetetlennek tűnt: botrányok sorozata, a közösségi oldalakon való zaklatás és hasonló mértékű támogatási hullám után a harkivi egyetem tanárai átálltak az ukrán nyelvű oktatásra. Később ez már az egyetem hivatalos álláspontja lett. Az orosz agresszió miatt nagyon sok ukrán tér vissza ukrán identitásához. Fedorenko csak szórványosan figyeli az egyetemen folyó átalakulást; immár több mint két éve katonaorvosként, a Védelmi Erőknél van, kint a fronton. "Nem érdekel, mit mondanak mások, az a lényeg, hogy én embernek érezzem magam. Fontos, hogy megtörjön a kép, hogy egy értelmiségi, egy orvos, egy fehér köpenyes ember mindig oroszul beszél, mert szégyellne ukránul. Valójában nincs így. Ez számomra elvi kérdés."
Persze, itt van egy egyedibb megfogalmazás az "óvatos optimizmus" kifejezésre: "... a reménykedés óvatos szőttese, amelyben a bizakodás és a körültekintés kéz a kézben járnak."
A posztkoloniális szindróma leküzdése összetett folyamat, az ukrán nyelv visszahozatala a közélet minden szférájába fokozatosan történik. Nyilvánvaló, hogy 2022 februárja fordulópontot jelentett, amikor sok orosz-ajkú ukrán visszatért az ukrán nyelvhez, szimbolikusan megszakítva kapcsolatát a birodalommal. Az átállással kapcsolatos munkát folyamatosan végezték, részben az önkénteseknek és a népszerűsítőknek köszönhetően. Antonina Rjabokiny már a Méltóság Forradalma óta tart ingyenes ukrán nyelvtanfolyamokat. Így emlékszik vissza arra, hogyan keresték meg ezzel a kezdeményezéssel tíz évvel ezelőtt: "Arra gondoltam, hogy mind olyan okosak vagyunk, amikor ukránosításról meg a nyelv terjesztéséről kell beszélni - de van-e olyan, aki konkrétan foglalkozik ezzel? Aki csinálja is? Beleegyeztem a dologba, és kaptunk is egy helyiséget. Körülbelül 50 ember jött el. Megállapodtunk egy másik kollégával is. És nekivágtunk." Idén már 32-en végezték el csak az Antonina vezetésével indult ukrán nyelvtanfolyamot. Ugyanilyen tanfolyamokat számos városi könyvtárban is tartanak.
Halina Kuc óvatos optimizmusának ad hangot, amikor így fogalmaz: "A Szovjetunió arra nevelte az embereket, hogy szégyelljék az ukrán nyelvet. Ma viszont a legfontosabb változás, hogy már senki sem érzi ezt a szégyent." Az ukránosítás különösen a fiatal generációra összpontosít. "Mostanában azt tapasztalom, hogy sok édesanya a gyermekeivel ukránul kommunikál, még akkor is, ha ő maga éppen csak most kezd el tanulni a nyelvet. Ez egy rendkívül hosszú és bonyolult folyamat, de szívhez szóló látni az emberek kitartását és erőfeszítéseit."
Oroszország jelenlegi, Ukrajna ellen indított háborúja valójában egy hosszú éveken át húzódó feszültség újabb állomása. Az egykori ukrán disszidensekhez hasonlóan, a nyelv ma is kulcsszerepet játszik a civil társadalom különböző szigeteinek összekapcsolásában, amelyek a túlélésért harcolnak ebben a nehéz helyzetben. Amennyiben Ukrajna elveszítené ezt a küzdelmet, a fiatal generációk és az eljövendő ukránok számára anyanyelvük használata drámaian korlátozottá válhat, és nem kizárt, hogy csak külföldön élhetik meg azt. Az Oroszország által megszállt területek tragikus tapasztalatai világosan mutatják, hogy ott nincs helye az ukrán nyelvnek, kultúrának és identitásnak.
Természetesen, szívesen átfogalmazom a szöveget. Kérlek, oszd meg velem a konkrét mondatokat vagy szöveget, amit szeretnél, hogy egyedivé tegyek!
Infó
Ez a szöveg a Rozstaje-ösztöndíj keretében készült. A projekt magyarországi partnere a Fiatal Írók Szövetsége, és a kezdeményezés a Cseh, Magyar, Lengyel és Szlovák kormányok együttműködésével valósult meg, a Nemzetközi Visegrádi Alap támogatásának keretében, a Visegrádi Támogatások programján keresztül. Az alap célja, hogy támogassa a fenntartható közép-európai regionális együttműködéshez szükséges ötletek és projektek megvalósítását.
