A hétvége, amikor Irán elveszítette nagyhatalmi státuszát - Teherán még sosem szenvedett el ekkora csapást.

Hosszú, feszültségekkel terhelt évtizedek után múlt pénteken bekövetkezett egy sorsfordító esemény: Jeruzsálem drámai offenzívát indított a perzsa állam ellen, ezzel új szintre emelve az Irán és Izrael közötti viszályt. Irán, amelyet a Közel-Kelet egyik legjelentősebb hatalmának tartanak, hatalmas veszteségekkel szembesült, és bár egyelőre kérdéses, hogy az ajatollahok hatalma meginog-e, egy ilyen súlyos csapás után nagyon nehéz lesz talpra állnia. Vizsgáljuk meg, hogyan alakult eddig a konfliktus, és milyen jövőbeli kilátások várnak a régió hírhedt "rosszfiújára".

Cikkünk írásakor még gőzerővel zajlik Izrael Irán elleni támadássorozata. Teherán igyekszik a rakétákra rakétákkal válaszolni, de pillanatnyilag nagyon úgy tűnik, hogy behozhatatlan a perzsa állam hátránya. Irán a hadianyag, az emberanyag és a nemzetközi megítélés színterén is akkora pofont kapott, amely után megkérdőjelezhető, hogy valóban a Közel-Kelet egyik nagyharalmáról van-e szó.

Az 1979-es iráni forradalom óta a perzsa állam és Izrael kapcsolata lényegében folyamatosan rossz volt (ironikus módon a forradalom előtti Irán az elsők között ismerte el Izrael állam létezését). Az új mélypont a 2023 októberi Hamász terrortámadás után jött el: bár Teherán hivatalosan tagadta, hogy bármilyen köze lett volna az iszlamisták akciójához, régóta nyilvánvaló volt, hogy az iráni Forradalmi Gárda régóta támogatja pénzzel, szaktudással és fegyverrel a palesztin terrorszervezetet.

A gázai harcok fokozódásával a konfliktus új dimenziókat nyert: kezdetben a libanoni Hezbollah lépett be a küzdelembe, majd a Jemen nyugati részét kontrolláló húszi lázadók is csatlakoztak a harcokhoz. Ennek ellenére az erőviszonyok továbbra is éles eltéréseket mutattak.

Teheránnak gyakorlatilag végig kellett tanúskodnia arról, ahogyan a költségesen kiépített "Ellenállás Tengelye" fokozatosan elveszíti erejét.

A Hamász létezni nem szűnt meg ugyan, de katonai képességei 2023 óta látványosan lecsökkentek, vezetőit az izraeli rajtaütések megölték. A Hezbollah kevésbé kapott komoly pofonokat, már ami a fegyverzetet illeti, a legfontosabb vezetők azonban a libanoni terrorszervezetnél is az izraeli akciók áldozatául estek, ráadásul az országban tavaly egy jóval nyugatbarátabb kormány került hatalomra. A húszik újabb rakétái hiába érik már el Izrael területét, a jemeni lázadók egyszerűen túl messze vannak ahhoz, hogy érdemi kárt okozzanak a zsidó államban, ahogyan az iraki milíciák is csak elszórt próbálkozásokat indítottak.

Az Ellenállás Tengelyének sorsa újabb fordulatot vett, amikor tavaly decemberben egy villámgyors offenzíva következtében Bassár al-Aszad, Szíria elnöke, aki Teherán legfontosabb regionális szövetségese volt, megbukott. Izrael, a kialakult zűrzavart kihasználva, azonnal területeket hódított meg az ország nyugati részén, míg az újonnan alakuló szíriai kormány kifejezte szándékát, hogy normalizálja kapcsolatait a zsidó állammal. Ezzel a kör bezárult, és Irán magára maradt a globális politikai színtéren.

A közel-keleti helyzet folyamatos feszültsége, valamint Donald Trump amerikai elnök Iránnal szembeni, finoman szólva is barátságtalan politikája már előrevetítette a mai állapotokat: az elemzők jelentős része nem zárta ki annak lehetőségét, hogy az amerikai elnök maga indít támadást a perzsa állam ellen, amennyiben a tárgyalások az ország atomprogramjáról meghiúsulnának.

Különösen üdvözlendő volt, hogy az Egyesült Államok atomegyezményből való kilépését követően Trump és Irán végre hajlandó volt tárgyalóasztalhoz ülni. Azonban az álláspontok között nem történt érdemi közeledés. Irán határozottan kiállt amellett, hogy atomprogramja kizárólag békés célokat szolgál, és nem volt hajlandó lemondani róla. Ezzel szemben Washington és a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ), amely elméletileg figyelemmel kíséri az iráni atomprogramot, nem osztotta ezt a nézetet. A NAÜ szokatlanul konfrontatív megközelítéssel több alkalommal is olyan jelentéseket adott ki, amelyekben azt állították, hogy Irán a civil reaktorok számára megengedett dúsítási szint fölé emelte az urán dúsítását. Ezzel lényegében ők is megerősítették, hogy a régióban Irán a potenciális "rosszfiú", aki valószínűleg atomfegyver előállítására törekszik.

Az iraki Oszirak reaktor 1981-es lebombázása világosan jelezte Izrael szándékait: a zsidó állam nem kívánja eltűrni, hogy a Közel-Keleten potenciális ellenséges országok atomprogramokat fejlesszenek.

Az utóbbi időszakban állandóan érkeztek a friss hírek, amelyek arról számoltak be, hogy "Iránnak már csupán x hónap vagy y hét van hátra az atomfegyver megszerzéséhez". Az amerikai tárgyalások elakadása után pedig a figyelem már inkább arra összpontosult, hogy mikor következik be egy esetleges támadás a perzsa állam ellen, nem pedig arra, hogy egyáltalán sor kerül-e erre.

Donald Trump bő két hónappal ezelőtt egy hatvan napos ultimátumot intézett Iránhoz, amelyben arra szólította fel őket, hogy támogassák az új atomalku aláírását. Ha ezt nem teszik meg, figyelmeztette őket, hogy Washington vagy Jeruzsálem akár katonai erővel is felléphet a nukleáris program leszerelése érdekében. Az ultimátum határideje múlt csütörtökön lejárt, péntek hajnalban pedig megkezdődtek a feszültségek, és a helyzet drámai fordulatot vett.

77 évnyi háborúzás után senki nem számított arra, hogy Izrael hirtelen megfinomodik, az viszont, ami péntek óta történt az egész világot megrázta. Mostanra már lényegében kijelenthető, hogy az Irán ellen indított hadművelet az 1968-as hatnapos háború óta Jeruzsálem legnagyobb katonai sikere lesz, az akció pedig valószínűleg be fog kerülni a hadtudománnyal foglalkozó tankönyvekbe is.

Ironikus, hogy mindehhez nem csupán a magas szintű izraeli hírszerzés és légierő játszott kulcsszerepet, hanem a gyakorlatilag teljesen alkalmatlan iráni katonai vezetés is hozzájárult.

Az izraeli légicsapások néhány nap leforgása alatt drámaian megváltoztatták az ország katonai irányítását: Irán két kulcsfontosságú hírszerző ügynöksége közül az egyik vezetői szinte teljes mértékben eltűntek a térképről. A Forradalmi Gárda vezérkara, a fegyveres erők legmagasabb rangú parancsnoka, az ajatollah nemzetbiztonsági főtanácsadója, valamint legalább kilenc atomtudós is hasonló tragikus végzetre jutott.

Teherán magyarázata? Arra számítottak, hogy néhány nappal később fog megindulni a támadás.

A helyzetet tovább rontja, hogy az említett hírszerző parancsnokok nem az első napon haltak meg: két napja zajlottak az izraeli légicsapások, ők pedig együtt dolgozgattak Teheránban, amikor a rakéta becsapódott.

A támadássorozat természetesen nem korlátozódott az iráni katonai-hírszerzési vezetés kiiktatására: az izraeli légierő fokozatosan nekilátott a perzsa állam légierejének és légvédelmi rendszereinek felszámolásához is. Az orosz technológiára épülő légvédelmi rendszerek szinte tehetetlenek voltak, hiába sikerült néhány izraeli rakétát és drónt megsemmisíteniük. A vadászgépek elfogásáról szóló hírek pedig legfeljebb az iráni propaganda szüleményeiként értelmezhetők. Izrael tehát már öt napja folytatja a harcot, anélkül, hogy jelentős katonai veszteségeket szenvedett volna el.

A fennmaradó gondot két tényező jelenti: a konfliktust gyakorlatilag kirobbantó nukleáris komplexumok, és az Irán nemzetközi elrettentő erejének gerincét képező ballisztikus rakéták, ráadásul mindkettő hasonló okokból.

Teherán már régóta felkészült arra, hogy egyszer támadás érheti, ezért a legfontosabb nukleáris létesítményeit túlnyomórészt a föld alá építették. A ballisztikus rakéták tárolása is hasonló megoldást kapott, és a nem mozgatható indítóberendezések zöme szintén a föld alatt található. Az izraeli F-15-ös vadászbombázók már hosszú ideje alkalmazzák az úgynevezett "bunkerromboló" bombákat, amelyek képesek akár harminc méter mélyre is leásni egy találattal. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy miután a légvédelem hatástalanítása megtörtént, csupán idő, pénz és akarat kérdése, hogy az izraeli, és potenciálisan amerikai bombázók mikor fognak "kiásni" vagy eltemetni a föld alá rejtett létesítmények jelentős részét.

Szaddám Husszein Irakja jól példázza, hogy egy terjedelmes, erős hadsereggel, jelentős népességgel és gazdasági potenciállal bíró ország is visszaeshet a nagyhatalmi státuszból. Ezzel szemben Irán jelenlegi helyzete eltérő dinamikát mutat: míg Irakot hosszú időn át megszállták a nyugati szövetségesek, és a demokratizálási törekvések eredményei erősen vitathatóak, az ország polgárháborúba süllyedt. Irán esetében a helyzet az ajatollah számára rendkívül kényes, de nemcsak a külső nyomás miatt; a belső politikai és társadalmi feszültségek is komoly kihívásokat jelentenek.

Irán tehát ha nem is szűnik meg az elkövetkező napokban regionális nagyhatalomnak lenni, a versenyben most látványosan hátra csúszott, bőven Törökország és Izrael mögé.

Az elkövetkező napok ezt a helyzetet még tovább ronthatják: Izrael biztosan tovább fog próbálkozni az iráni nukleáris létesítmények kiütésével, célkeresztbe kerülhet az iráni energetikai infrastruktúra, extrém esetben a politikai vezetés is (bár koránt sem biztos, hogy Jeruzsálem lecserélné a megalázott, kiszámítható iráni politikai elitet a polgárháború rémével fenyegető káoszra).