A könyv, amely felfedte előttünk, hogy a világ nem pusztán körülöttünk forog.
A Magyar Tudományos Akadémia 200. évfordulóját ünneplő Varázshatalom - Tudás. Közösség. Akadémia. című kiállítás, amelyről mi is beszámoltunk, a tudomány fejlődésének, eszméinek és jelentős mérföldköveinek gazdag történetét tárja a látogatók elé a Magyar Nemzeti Múzeumban. A tárlat legfigyelemreméltóbb exponátuma Nikolausz Kopernikusz (1473-1543) híres műve, a De revolutionibus orbium coelestium (Az égi pályák körforgásáról), amely az emberi gondolkodás egyik legfontosabb fordulatát idézi meg: a heliocentrikus világkép megszületését.
A könyv a kiállítás első terében található, amely A tudás ligetei című szekcióban helyezkedik el. Itt kéziratok, könyvritkaságok és korabeli tárgyak segítségével a tudományos gondolkodás fejlődését ismerhetjük meg. Érdemes megjegyezni, hogy a heliocentrikus világkép nem csupán Kopernikusz érdeme: már az i.e. 3. században Szamoszi Arisztarkhosz és Pontoszi Hérakleidész is felvetették ezt az elképzelést, de sajnos elméleteik nem nyertek elterjedést. Ezzel szemben a geocentrikus modell, amely szerint a Föld helyben áll, míg minden más égitest körülötte kering, Ptolemaiosz munkássága révén több évszázadon át domináló nézetté vált.
Kopernikusz, a lengyel származású csillagász és kanonok, életét a tudományos felfedezések szellemében élte. Felsőfokú tanulmányait Krakkóban kezdte, majd Itália neves egyetemein mélyítette el tudását. Itáliai tartózkodása után Észak-Európába tért vissza, ahol Warmiában különböző orvosi, gazdasági és közigazgatási feladatokat láttott el. Az 1510-es évek kezdetétől csillagászati megfigyelésébe kezdett, és 1514-re elkészült a Commentariolus című kézirata, amelyben már körvonalazta a heliocentrikus világkép alapjait. Ez a rövid, kéziratos mű azonban csak korlátozott körben jutott el az olvasókhoz.
Kopernikusz fő műve már az 1530-as években majdnem teljes egészében elkészült, de csak 1543-ban, halála évében jelent meg nyomtatásban, részben tanítványa, Georg Joachim Rheticus ösztönzésére. A könyv azonban első megjelenésekor nem váltott ki komolyabb szakmai vagy társadalmi hatást. A csillagászközösség vonakodva fogadta el az új modellt, részben azért, mert a kopernikuszi rendszer legalább olyan bonyolultnak tűnt, mint a ptolemaioszi: 48 epiciklussal próbálta megmagyarázni az égitestek mozgását.
A 17. század fordulópontot jelentett a tudományos gondolkodásban, amikor olyan kiváló elméjűek, mint Galileo Galilei, Johannes Kepler és Isaac Newton, tovább finomították Kopernikusz heliocentrikus modelljét. Kepler például precízebbé tette az égitestek mozgásának leírását, míg Newton a gravitáció törvényével szilárd tudományos alapot teremtett a napközéppontú világkép számára. Ezek az áttörő felfedezések együtt formálták a modern csillagászat alapjait, új távlatokat nyitva a kozmosz megértésében.
A világkép radikális átalakulása - amelynek során a Nap került a rendszer középpontjába, nem pedig a Föld - mélyen megkérdőjelezte az emberi létezés helyét a világegyetemben. Ezt a jelenséget kopernikuszi fordulatnak nevezik, és a tudománytörténet egyik legjelentősebb paradigmaváltásaként tartják számon.
