"Az ezüst vásznon a hazugság nem létezhet." - Interjú Dávid Attila filmrendezővel.

Megkezdődött a csíkszeredai Dávid Attila debütáló mozifilmjének, a Távolságnak a forgatása. A rendezőt és forgatókönyvírót kérdeztük az elengedés, az őszinteség és az alkalmazkodás témáiról. Emellett szó esett az alkotócsapatról is, amely számos tehetséges erdélyi művészből áll.

Dávid Attila Távolság című filmje egy házaspár utolsó együtt töltött évét mutatja be: hogyan küzdenek meg a párkapcsolatukat próbára tevő nehézségekkel, valamint az élet és halál fájdalmas kérdéseivel. A két főszereplő, Eszter (Kurta Niké) és Péter (Orbán Levente) életét egy közös tragédia terheli, amely nem összehozta, hanem egyre távolabb lökte őket egymástól. Kiderül, hogy Eszter leukémiával küzd, a kezelések hatására pedig az immunrendszere teljesen összeomlik. Péter úgy dönt, hogy saját kezűleg épít egy sterilszobát tanyájukon, hogy feleségével otthon, együtt várhassák az életmenő transzplantációt.

Ez lesz az első mozifilmje. Úgy tudom, hogy a forgatókönyv első vázlata már évek óta készen áll, de miért éppen most kerül sor a megvalósítására?

A filmünk fejezetekre bontott struktúrával rendelkezik, amely egy teljes évet ölel fel. Célunk az volt, hogy kronológiai sorrendben mutassuk be az eseményeket, így hitelesen ábrázolva a szereplők és a környezet alakulását az idő múlásával. Például azt, ahogyan a cselekmény hatására egy tekintet mélyebbé válik, vagy hogyan nő vissza az elhullott haj, valamint hogy miként éled újjá a természet, amely látszólag elhalványult. Ez a koncepció alapvetően meghatározta a munkafolyamatainkat, ezért a forgatás megkezdését csak a nyári hónapokra ütemezhettük.

Két évnyi szorgalmas írás után 2023-ra végre elkészült a forgatókönyv, azonban sem Romániában, sem Magyarországon nem sikerült rátalálnunk a fő helyszínünkre. Ezért kénytelenek voltunk újragondolni az egészet. Mivel a forgatókönyv már majdnem véglegessé vált, a szükséges módosítások rendkívül nehézkesek voltak. Ilyen körülmények között könnyen megtörténhet, hogy az egész koncepció, mint egy kártyavár, összeomlik. A helyszínkeresés és a revízió miatt szinte elkerülhetetlen volt, hogy a forgatás csak 2024-ben indulhasson el.

- A film egy igencsak nehéz és megindító témát dolgoz fel, egyfajta elengedéstörténet. Mit gondol, milyen eszközökkel lehet úgy megragadni ezt a témát, hogy az ember ne akarjon távolságot tartani tőle az ettől való félelem miatt, hanem merje beengedni?

Az hiszem, hogy ennek az őszinteség a kulcsa. Merünk-e őszinték lenni, vagy inkább hazudunk másoknak és magunknak. A néző megérzi, ha valami nem szívből jön. A mozivásznon nem lehet igaztalannak lenni. Ezért az írott szövegen túl a színészi játék is kiemelten fontos. A párbeszédekre ritkán emlékezünk, de egy őszinte tekintet vagy egy örömteli pillanat akár egy életre is megmaradhat bennünk. A rendező feladata, hogy ezeket a pillanatokat felismerje, és minél egyszerűbben, tisztábban a néző elé tárja.

Az elengedéstörténet mélyebb rétegeit vizsgálva, ahogyan az élet sokszínűsége sem csupán fekete és fehér, úgy az elengedés folyamata is árnyalt és komplex. Ha képesek vagyunk hitelesen bemutatni, hogy a fájdalomban is rejlik élet, vagy hogy a betegség új lehetőségeket kínálhat, akkor közelebb kerülhetünk a nézőkhöz. Meggyőződésem, hogy amikor mi őszintén, nyitott szívvel és sebezhetően osztjuk meg saját történeteinket, a nézők is bátorságot merítenek, hogy ők is megtérjenek a saját élményeikhez. Így nem csupán passzívan figyelik a történetet, hanem aktívan át is élik, gazdagítva ezzel saját tapasztalataikat.

- Nem csupán a rendező, hanem a forgatókönyvíró is én vagyok a film esetében, így a koncepció és a történet egyaránt az én elképzelésemből fakad. Most, hogy valóban elkezdődtek a megvalósítás munkálatai, megváltozott valami bennem? Más perspektívából tekintek a dolgokra, újraértelmezem a helyzeteket és az érzéseket?

Persze. Folyamatosan. Az szerintem ritkán működik, hogy valaki valamit a négy fal között megálmodik, és azt úgy, ahogy van meg is valósítja. A filmkészítés egy álandó alkalmazkodás. Alkalmazkodás a helyszínekhez, az időjáráshoz, az emberekhez, a váratlan helyzetekhez.

Az idő kérdése a filmkészítés világában talán a legnagyobb próbatétel. Sokan tapasztalják, hogy a gondosan megtervezett jelenetek és forgatási ütemtervek gyakran kényszerűs változásokra kényszerítenek. Számomra azonban ez a kihívás nem csupán nehézség, hanem egy izgalmas lehetőség is. Amikor a szűkös határidők miatt stresszes leszek, az csak gátat szab a kreativitásomnak, és a film minőségét is kockáztatja. Viszont ha képes vagyok megőrizni a nyugalmamat és nyitott maradni az új ötletekre, akkor valami igazán különleges születhet. Az idő szorítása így nem csupán akadály, hanem inspiráció forrása is, ami segíti a film fejlődését.

A filmben található egy lenyűgöző táncjelenet, amelynek koreográfiáját hetekig csiszoltuk, a színészek kemény munkájának köszönhetően. Eleinte hat különböző beállítást terveztünk, de a forgatás során sajnos csak egyre maradt időnk. Ekkor elöntött a kétségbeesés: annyi fáradság és energia fektetve a munkába, és most, hogy nem tudjuk a részleteket megmutatni, talán az egész jelenet varázsát is elveszítjük. Viszont hamar rájöttem, hogy ha a sajnálkozásra fókuszálok, még a megmaradt lehetőséget is kockáztatjuk. Így végül egyetlen, hosszú beállításra koncentráltunk, amelyben a kamera is szerves része lett a táncnak. Ez a megközelítés lehetővé tette, hogy a nézők valóban átérezzék, milyen az, amikor az emberek szívből, ösztönösen, és nem pedig merev számítások alapján táncolnak. Ez a különbség rendkívül fontos volt számomra, és ha az a nap másképp alakul, talán sosem jövök rá erre az értékes tanulságra.

A készülő film egyik figyelemre méltó sajátossága, hogy számos tehetséges erdélyi alkotó és művész vesz részt a munkálatokban, olyan neves személyiségek társaságában, mint Cserhalmi György. Milyen szempontok alapján alakította meg a stáb összetételét?

A filmes világban gyakran hallani a mondást: "A csapat határozza meg a filmet." Ezért is kulcsfontosságú a kérdés, ám sajnos nem tudok rá konkrét választ adni. Cserhalmi György említése kapcsán fontos megjegyezni, hogy ő alakítja Orbán Levente édesapját a filmben. Különös előnyben részesülök, hiszen személyesen ismerem Levente és az édesapja közötti kapcsolatot. Mindig is szívmelengető volt látni, ahogyan megölelik egymást, vagy éppen csak jókedvűen beszélgetnek egy régi, rozsdás Dacia motorháztetője alatt. Írás közben azon töprengtem, ki tudná hitelesen megjeleníteni ezt a tiszta, egyenes szeretetet. Ki az, aki mellett Levente újra gyermeki énjét élhetné? Ki az, akire teljes mértékben rábízná magát? Így döntöttem úgy, hogy Cserhalmi Györgyöt kérem fel erre a szerepre. Ezt a karaktert szándékosan neki szántam.

Tudom, hogy ez csupán egy példa a sok közül, de az egyszerű kérdés mögött végtelen lehetőség rejlik. Általánosságban elmondható, hogy minden stábtaghoz és színészhez valamilyen kis, személyes történet kapcsolódik, ami vagy engem, vagy a csapat egyik tagját érinti. Itt senki sem került ide a véletlen folytán.

- Ha meg kellene fogalmaznia, mi a célja ezzel a filmmel, mit mondana? Mi az a jelző, amely ha igaz lesz rá, úgy érzi majd, hogy "a küldetés teljesítve van"?

A film egy házasság történetét meséli el, melynek középpontjában a feleség súlyos betegsége áll. A rák nem csupán egy diagnózis, hanem a történet szívét képezi, és sok személyes élmény inspirálta, különösen nagyapám küzdelme, aki hat hónapon át harcolt a betegséggel. Az utolsó napjaiban kérte, hogy vigyem ki a kertbe. Amikor megnyitottam a hatalmas csűrkaput, és a természet szépsége feltárult előttünk, úgy nézett körbe, mint egy kisgyermek. Ekkor azt mondta: "Amíg bent voltam, idekint minden megváltozott." Kérdésemre, hogy mi az, ami a leginkább megváltozott, hosszasan gondolkodott, majd így felelt: "Én." E pillanatok hatására én is átalakultam. Végső soron, ha a film végén közösen megélhetjük a nézőkkel, hogy a csűrkapu kinyílt, akkor úgy érzem, hogy elértük a célunkat.