Peter Gabriel 75. születésnapját ünnepli, aki rendkívüli életutat járt be. Gyermekként internátusban nevelkedett, és a házassága felbomlása után hosszú hat évnyi depresszióval küzdött. Érdekes módon ő volt az első, aki a "tömegszörfözés" fogalmát népszerű

Sokan a Genesis egykori frontembereként ismerik őt, de szólókarrierje során igazán kiemelkedő pályafutást épített fel: Peter Gabriel saját, egyedi zenei stílusával és műfajával tűnt ki a zenei világban.

Amikor Peter Gabriel egy tévéműsorban megosztotta, hogy egy 20 kifejezésből álló listából válasszon ötöt, amelyek legjobban tükrözik őt, a következő szavakat emelte ki: "gonosz", "nyitott", "kreatív", "humoros" és "kedves". Nézzük meg, mennyire találóak ezek a jellemzők!

Peter Brian Gabriel 1950. február 13-án született az angliai Surrey megyében található Chobhamben. Nemesi családból származik, az egyik őse, Sir Thomas Gabriel 1866 és 1877 között London polgármestere volt. Az apja villamosmérnökként dolgozott, és a találmányairól volt ismert (ő találta fel például az interaktív kábeltévé-hálózatot még a hatvanas években). Vagyis Peter a muzikális beállítottságát az édesanyjától örökölte, aki például tökéletesen zongorázott. A felső középosztálybeli családnak volt egy vidéki háza egy szomszédos farmmal Wokingban, ez a terep pedig sok szabadságot adott Peternek gyermekkorában.

A nagynénje ez idő tájt adott neki pénzt profi énekórákra, de ő ehelyett a The Beatles debütáló albumát, a Please Please Me-t vásárolta meg belőle, amely éppen akkor jelent meg.

A gondtalan gyermekkor vége 13 éves korában érkezett el Peter számára, amikor szülei beírták őt a Charterhouse nevű elit internátusba. Ez az iskola, amely az Oxfordra és Cambridge-re való felkészítést tűzte ki célul, szigorú és tekintélyelvű légköréről volt híres. Peter, aki okos és kissé visszahúzódó fiú volt, elhatározta, hogy megpróbál kitörni ebből a fojtogató környezetből. A zene lett számára a menedék: dobosként csatlakozott több iskolai zenekarhoz, ahol szabadjára engedhette kreativitását. Különösen megszerette az angol himnuszokat, amelyeket a gyakori iskolai istentiszteleteken énekeltek, és ezek a dallamok nemcsak hogy színesítették mindennapjait, de később a Genesis korai zenéjének alapjait is meghatározták.

Három évvel az érettségi előtt, 1966-ban néhány iskolai zenekar felejthetetlen koncerteket adott. Peter, aki kaftánjában rózsaszirmokat hintázva szórt a közönség felé, Tony Banks és Chris Stewart társaságában zenélt az egyik formációban, míg Anthony Phillips és Mike Rutherford a másik csapat tagjaiként léptek fel. Csak néhány hónap elteltével, 1967 januárjában ez az öt tehetséges zenész összefogott, és megalapították közös zenekarukat, a Genesist, amely a jövőben hatalmas hatással volt a zenei világra.

Néhány évnyi zenei kísérletezés, lemezszerződések megkötése és a felállásban bekövetkező változások (például Phil Collins 1970-es csatlakozása a Genesishez, dobosként) után a zenekar kultikus státuszra tett szert. Noha eladott lemezeik száma nem volt kimagasló, koncertjeik egyre nagyobb elismerést kaptak a sajtótól. A Genesis stílusa a "művészi rock" néven ismert irányzatba sorolható, melynek egyik jellegzetessége az volt, hogy hosszú, körülbelül tízperces eposzokat komponáltak, amelyek szürreális történeteket meséltek el klasszikus mítoszok alapján. Az általuk megalkotott zene igencsak egyedülállónak számított abban az időszakban; akusztikus és elektromos hangszerek mesteri keverékével hozták létre a hangzásukat, amelyet egy német műsorvezető "elektrolore"-nak, azaz elektromos folklórnak nevezett el.

Az éneklés mellett Peter fuvolán, oboán, tamburán és lábdobon is játszott, bár az utóbbi hangszer ritmusát kevésbé az ütemhez, mint inkább az érzelmi intenzitáshoz igazította. A koncertjeik így végül olyanok lettek, mint a színházi darabok: voltak maszkok és jelmezek is. A zenekarban azonban később feszültségek keletkeztek, amelyek 1975-ben a feloszlásukhoz vezettek.

Peter nevét ma is sokan a "Genesis egykori énekeseként" emlegetik, és az emberek továbbra is érdeklődnek távozásának hátteréről. A döntése mögött azonban összetett okok álltak. Először is, a zenekaron belüli feszültségek folyamatos hatalmi játszmákhoz vezettek, különösen a dalokba beépíthető ötletek tekintetében. Mivel Peter az összes album dalszövegét saját maga írta, ez arra ösztönözte, hogy saját, független utat keressen a jövőben. Ezen kívül Peter már édesapa volt, és első gyermekét, Anna-Mariet, súlyos betegsége miatt sokan kétségbe vonták, hogy megéri-e az életét (szerencsére később sikerült felépülnie). A zenekar viszont nem biztosított neki elegendő időt a családjára. Emellett a banda nem volt hajlandó tolerálni olyan mellékprojektek megvalósítását, mint például a filmiparba való belépés (erről később bővebben), és Peter számára a Genesis zenei stílusa és koncertjeik egyhangúsága is unalmassá vált. Így hát Peter végül úgy döntött, hogy sürgős zenei irányváltásra van szüksége.

Ekkoriban teljesen hátat fordított a zeneiparnak. Egy évig csak kertészkedett és gyereket nevelt. A Martin Hall szövegíróval való néhány közös munka mentette meg a remeteléttől és az önmagával kapcsolatos kétségeitől. Kiadtak együtt egy kislemezt, s bár nem fogyott jól, de újra felébresztette Peterben a zene és a szólóprojektek iránti vágyat.

1977-ben adta ki az első szólólemezét. A következő három albumhoz hasonlóan ez is cím nélküli volt, de a rajongók "Car"-nak nevezték el, mert a borítón egy szinte felismerhetetlen Peter Gabriel volt látható, amint egy esőtől nedves autóban ül. Az album zeneileg a lehető legtávolabb állt a Genesis-stílustól. A dalok egészen másképp szóltak, és néhány közülük slágerré is vált, pl. a Solsbury Hill vagy az apokaliptikus Here Comes The Flood.

Alig egy évvel később érkezett a zeneiparba a következő, cím nélküli album. A borítón Peter saját lefényképezett arcát vakargatva mutatkozott be, így a lemez nem hivatalos neve Scratch lett. Bár olyan kiváló dalok is helyet kaptak rajta, mint a Mother Of Violence (amelynek dallamát Peter akkori felesége, Jill szerezte), valamint a White Shadow és az Indigo, Peter saját bevallása szerint ez az album volt az, amely a legkevésbé nyerte el a tetszését.

Ezt követően fokozatosan kialakult Gabriel zenekarának alapcsapata, amely olyan kiemelkedő zenészekből állt, mint Tony Levin a basszusgitáron, Larry Fast a szintetizátoroknál, Jerry Marotta a dobok mögött, és később David Rhodes a gitáron. Gabriel magát is aktívan bevonta a zenélésbe, fuvolán, ütős hangszereken játszott, sőt néha billentyűs hangszereken is előadta ötleteit. A zenei világában jelentős változást hozott 1980-ban a "Melt" című album megjelenése, amelynek borítóján Peter arca szinte elolvadt a művészi koncepció részeként.

Ezen volt például Gabriel első dala is, amely a DJ-k és a diszkók kedvence lett: a Shock The Monkey.

A lemez turnéja igazán különleges pillanatokkal gazdagodott: egyrészt a legendás majomsmink feltűnésével, másrészt pedig Peter merész "crowdsurfing" mutatványával, ami akkoriban teljesen új jelenségnek számított – Iggy Pop volt az egyetlen, aki korábban, 1970-ben hasonló trükköt hajtott végre. Peter számára a művész és a közönség közötti határvonal átlépése vált a legizgalmasabb élménnyé, ami arra ösztönözte, hogy belevesse magát a tömegbe. Így fogalmazott: „Iggy Pop már előttem is beugrott a közönség elé, de ő nem feküdt hanyatt, hogy az emberek a kezükön hordozzák. Az ötlet egy terápiás csoportban játszott játékból származik, ahol hanyatt kellett dőlnöm, és bízni abban, hogy a mögöttem állók elkapnak. Emlékszem, egy chicagói szabadtéri koncerten egyszer körbevittek, és csak az alsónadrágom maradt rajtam, ami igencsak felkeltette az adrenalin szintemet. Kicsit izgalmas volt, hiszen az ember egy része azért imádkozott, hogy épségben visszajusson a színpadra. Ráadásul mindig is vonzott a csiklandozás; talán ezért ugrok a tömegbe, hogy kapjak egy kis csikizést.”

A nyolcvanas évek közepén Peter érdeklődése egy új terület felé fordult: a filmzenék világa kezdte el vonzani. Számos dalt komponált vagy dolgozott át különböző filmekhez, például a Széllel szemben (Walk Through The Fire) és a Szörnyecskék (Out Out) című alkotásokhoz. Különösen emlékezetes volt számára az 1984-ben bemutatott Madárka című Alan Parker-film, amelyhez ő készítette el a teljes zenei kíséretet, ezzel új színt hozva a filmzene világába.

Egyéb dalait pedig olyan filmekhez és sorozatokhoz használták fel többek között, mint a Szebb holnap (1986), az X program (1987), a Miami Vice, a Mondhatsz bármit (1989), a Philadelphia: Az érinthetetlen (1993), a Született gyilkosok (1994), A csodabogár (1996), az Angyalok városa (1998), a Babe 2: Kismalac a nagyvárosban (1998), A csontember (1999), a Gagyi mami (2000), A vörös bolygó (2000), a Vanília égbolt (2001), a New York bandái (2002), a Hölgyválasz (2004), A meztelen dobos (2008), a Dokik, a The Walking Dead, a Dr. House, A túlélő (2013), a Snowden (2016), Az ifjú Sheldon, a Foglalkozásuk: amerikai, a Deadpool 2 (2018), a Stranger Things, a Feketelista vagy A siló. E listából is látható, milyen nagy hatású zenésszé lett karrierje több mint 50 éve alatt.

1986-ban Peter Gabriel végre elérte az áttörést, amelyre már régóta vágyott. Ekkor jelent meg ötödik szólóalbuma, a "So", tele ikonikus dalokkal, mint a "Sledgehammer", a "Don't Give Up" és a "Big Time". A korábbiakhoz képest kevesebb kísérletet tett, de ezzel együtt sikerült felülmúlnia egykori Genesis-társait, és komoly népszerűségre tett szert. Videóklipjei igazi művészi élményt nyújtottak: gyakran alkalmazott extravagáns stop-motion animációt, például a "Sledgehammer" és a "Big Time" esetében, vagy a korai számítógépes grafikát, mint a 1992-es "Us" album "Steam" című dalához készült klipben. A hatodik albuma, az "Us" után még négy újabb lemezt adott ki: a "Up" 2002-ben, tíz év szünet után, majd a "Scratch My Back" 2010-ben, a "New Blood" 2011-ben, és legutóbb az "I/O" 2023-ban. Peter Gabriel zenei pályafutása tehát folytatódik, és mindig új utakat keres a művészi kifejezésben.

Peter Gabriel életében kétszer kötött házasságot, és négy gyermek büszke apja. Első feleségét, Jill Moore-t, Philip Moore báró lányát mindössze 21 éves korában vette feleségül. Ebből a kapcsolatból két lánygyermek született: Anna-Marie, aki filmrendezőként valósította meg álmait, és Melanie, aki zenészként mutatkozott be (2002 és 2011 között apja zenekarában háttérénekesként tevékenykedett). Mindkét lány szerepet kapott a híres Sledgehammer videóklipjében, hozzájárulva ezzel apjuk művészi örökségéhez.

A válása után egy ideig Rosanna Arquette amerikai színésznővel (Ponyvaregény) élt együtt. Ezután csak 2002-ben nősült újra, akkor Meabh Flynnt vette el, akitől két fia született: Isaac 2001-ben és Luc 2008-ban (Peter ekkor már 58 éves volt). Idén, júniusban ünneplik a 23. házassági évfordulójukat. A család egyébként évek óta Wiltshire-ben él, és onnan igazgatják a Gabriel által alapított Real World Studios nevű hangstúdiókomplexumot.

Most, hogy Peter elérte a 75. életévét, felmerül a kérdés, mit tartogathat számunkra a jövőben. Már 1981-ben, amikor a Melody Makernek adott interjújában beszélt, világosan kifejezte, hogy "mindig is lesz bennem egy belső késztetés, hogy zenéljek és írjak, függetlenül attól, hogy van-e karrierem vagy hogy az emberek figyelnek-e rám". Azt is hozzátette, hogy "biztosan mindig lesz egy zongora a közelemben". Tíz év múlva viszont úgy érezte, hogy nem szeretne még mindig folyamatosan turnézni, hanem inkább más lehetőségeket keresne, amelyek vonzóbbak számára.