Az Andrássy úton kígyózott a tömeg, amely a Madonna által csodált festőnő budapesti kiállításához igyekezett.

A budapesti művészeti színtér egyik kiemelkedő eseménye zajlott kedden a Lengyel Intézet falai között, ahol megnyílt a lenyűgöző Tamara Lempicka-kiállítás, "Az art deco királynője" címmel. A megnyitón a látogatók áradatával telt meg a kiállítóterem, és a hatalmas érdeklődés valószínűleg nem fog csökkenni egészen a tárlat 2025. február 20-i zárásáig.

Már az Andrássy út és a Nagymező utca sarkánál éreztük, hogy különleges élmény vár ránk. A Lengyel Intézethez érkezve, kedd este megnyílt a Tamara de Lempicka (helyes lengyel kiejtéssel: Łempicka, ahol az Ł hangzását az u és v között, félig magán- és félig mássalhangzóként ejtjük) festményeiből készült kiállítás, amely Az art deco királynője címet viseli. Olyan sokan voltak, hogy az érdeklődők már az utcán várakoztak, képtelenek voltak bejutni az egyébként tágas kiállítóterembe.

Nem meglepő, hogy Lempicka a modern művészet egyik legkeresettebb alakja, hiszen ő volt az első női sztárfestő a történelemben. Népszerűsége Frida Kahlo-hoz hasonlítható, aki szintén hatalmas hatással volt a művészeti világra. De miért csupán nyomatok, vagyis reprodukciók érkeztek Varsóból a Nagymező utcába?

Tamara de Lempicka hosszú és gazdag művészi pályafutása során, különösen a húszas és harmincas években, Párizs vibráló művészeti életében és az Egyesült Államokban alkotott. Festményeinek túlnyomó többsége, összesen 244 darab, Amerikában található, míg Franciaországban 164 alkotása őrzi a nevét. Svájcban csupán 16 műve lelhető fel, múzeumokban és magángyűjteményekben, köztük híres hollywoodi ikonok, mint Madonna, Jack Nicholson és Barbra Streisand gyűjteményeiben. Lengyelországban mindössze négy alkotását ismerik, ezek közül három magángyűjtőknél található.

A másik magyarázat (bár nyilván anyagi okokból amúgy is lehetetlen lett volna az eredeti festményeket áthozni az óceánon), hogy jelenlegi is fut egy nagyszabású Lempicka-kiállítás San Franciscóban, hamarosan nyílik egy Houstonban, majd Kínában. Ezekkel képtelenség versenyezni, nekünk, magyaroknak maradtak a tablók meg Bordács Andrea esztéta/műkritikus lenyűgözően szuggesztív, a bedöglött mikrofon nélkül is a kiállítótermet betöltő hangzású előadása Lempickáról, miután Jarosław Bajaczyk, az intézet - a magyar nyelvet aranyosan törő - igazgatója megnyitotta az egy hónapig látogatható kiállítást.

Mielőtt mélyebbre ásnánk a kiállításon bemutatott tablók és Lempicka élettörténetének részleteibe, érdemes egy kis kitérőt tennünk a popkultúra izgalmas világába. A tárlaton található egyik leglenyűgözőbb és legismertebb alkotás, a La Musicienne (A muzsikus nő), amelyet gyakran Kék nő gitárral néven emlegetnek, egy különleges pillanat erejéig megjelenik Madonna 1990-es Vogue című dalának videóklipjében, még az első másodperc végén. Ez a kicsiny, de figyelemre méltó részlet remek példa arra, hogyan fonódik össze a művészet és a modern zene világa.

A klip rendezését nem más, mint a filmipar nagyágyúja, David Fincher vállalta magára – ő az, aki olyan klasszikusokat jegyez, mint a Hetedik, a Social Network és a Harcosok klubja. A festmény tulajdonosa körüli információk titokzatosak, hivatalosan nem tudni, kinek a birtokában van. Csak annyit lehet tudni, hogy 2018 novemberében a Christie's aukcióján egy ismeretlen licitáló 9 millió dollárért szerezte meg.

A kiállítás megnyitója során egy különleges esemény is zajlott: bemutatták Grzegorz Musial "Én, Tamara" című életrajzi könyvét, amelyet a jelenlévők meg is vásárolhattak. A rendezvény keretében lehetőségünk nyílt találkozni a könyv szerkesztőjével, Balogh Endrével, valamint a fordítóval, Mihályi Zsuzsával, aki igazán kivételes munkát végzett. Bár nem beszélünk lengyelül, így nem ismerhetjük meg Musial írói stílusának finomságait, de biztosak lehetünk abban, hogy a fordítás legalább olyan értékes, mint az eredeti lengyel szöveg.

Szóval Lempicka. A lengyel Frida Kahlo - sok a párhuzam a két életsors között - élete tele van fantasztikus és máig kibogoz(hat)atlan rejtéllyel. Mindjárt ott a legelső kérdés: mikor született? Az egyik verzió szerint 1894-ben, a másik szerint 1898-ban. Bordács Andrea ez utóbbit fogadja el, és ha ez igaz, akkor a Szentpéterváron zsidó apától és lengyel anyától született Lempicka

Tadeusz Lempicki, a festészet világának egyik különleges alakja, mindössze 17 évesen lépett be az anyaság világába, amikor világra hozta Kizettet, akit számos emblematikus festményén örökített meg. Ezek közül kiemelkedik a híres "Kizette rózsaszínben", amely a Lengyel Intézet falain is látható. Tadeusz mindössze 14 éves volt, amikor egy varázslatos szentpétervári bálon találkozott Lempickiával, és attól a pillanattól kezdve sorsuk összefonódott, mintha a művészet és az élet egy új fejezetét írták volna meg közösen.

Lempicka már tízéves korában ecsetet ragadott, és előszeretettel másolta a Louvre híres mesterműveit, kirobbanó tehetséggel. Kezdetben a klasszikus stílus jellemezte alkotásait, amelyet nagymértékben befolyásoltak itáliai utazásai, hiszen a reneszánsz festők munkássága mély nyomot hagyott benne. Azonban hamarosan magával ragadta a húszas évek zűrzavara, és a hivatalosan 1925-től kibontakozó art deco stílus, valamint a kubizmus is inspirálta, formálva művészi látásmódját.

Az art deco stílusának királynője a húszas évek aranykorában bontogatta szárnyait. 1929-ben, a német Dame magazin felkérésére megalkotta híres Önarckép zöld Bugattival című művét, amely azonnal világszerte elismerésre tett szert. Festményei rekordáron keltek el, főként milliomos megrendelők számára készített portrék formájában. Ekkoriban már férjét is ő támogatta, miután sikerült kiszabadítania őt a bolsevikok fogságából. 1919-ben, nem sokkal az októberi forradalom után, Varsóban, amely akkor még Oroszország része volt, a vöröskatonák brutális támadása érte őt, ami örökre nyomot hagyott lelkében, és atavisztikus gyűlöletet szült benne az oroszokkal és a szovjetekkel szemben.

Varsóból, Norvégián át vezetett az útja, amely végül Párizs szívébe kalauzolta őt. Azonban a nácizmus terjedésével egy időben újabb költözésre kényszerült, és az Egyesült Államokban keresett új otthont.

A párizsi évek formálódtak Tamara Lempicka életének legmeghatározóbb időszakaiként, amelyek mélyen befolyásolták világnézetét és életfilozófiáját. A húszas és harmincas évek káoszában minden, ami a szemünk előtt zajlott, eltérhetett a valóságtól, még a híres zöld Bugatti is, amely Lempicka stílusának szimbólumává vált. Az évek zűrzavara mögött rejlő mélységek és ellentmondások csak tovább színesítették az életét és művészetét.

Párizs szívében semmi sem volt elítélendő, minden vágy és kísértés szabadon szárnyalt: a kokain füstje, az abszint zöld csábítása, a határtalan szabadosság, a vágyak sokszínűsége - mindez egyfajta művészeti kifejezésmóddá vált. Lempicka, mint egy ínycsiklandó desszert, mohón falatozta az élet minden ízét, de az élet viszont nem kímélte őt. Amikor állítólag egy ágyban találta magát Gabriele D'Annunzióval, a nála három évtizeddel idősebb, szenvedélyes olasz költőóriással, egy kíváncsi paparazzo megörökítette őket egy félreérthető pillanatban. Másnap reggel a bulvárlap címlapján tündökölt a fotó, és Tadeusz, a nőcsábász férj, akinek gátlásai sosem voltak, elborzadt, és otthagyta a síró Lempickát, akinek szíve darabokra tört.

Aki minden szerepben kitűnt, csak mint jó anya, nem volt jelen. A nagynéni, Stefa, és a dadus vettek részt a gyereknevelésben, míg Lempicka titkos vágyait vászonra festette, lányáról alkotott gyönyörű képekkel. A festőnő igazi munkaalkoholista volt, hírneve messze földön elterjedt; kilencórás műszakjait csupán egy-egy pohár pezsgő, masszázs vagy fürdő szakította meg, és nem ritkán társaság is színesítette az életét...

1923-tól kezdve egyre nagyobb érdeklődés övezte festményeit; először kisebb galériákban mutatták be alkotásait, majd 1924-ben már a neves Salon des Femmes Artistes Modernes kiállításon szerepelt Párizsban. 1925-re pedig már elérkezett a nagy pillanat: megnyílt Milánóban a látványos szólókiállítása, amely még inkább megerősítette művészi hírnevét.

Modelljeit gyakran az utcán találta, sokszor utcalányok közül válogatott, például a "Gyönyörű Rafaelát". De festett milliomosokat is, akik közül többen a támogatói, sőt, szeretői lettek. Különös menazsériájába olyan neves művészek is tartoztak, mint az olasz avantgárd kiemelkedő alakja, Filippo Marinetti (aki végül a fasiszta ideológiát ölelte magához), Jean Cocteau, Gertrude Stein és még számos más híresség.

Miután szakított Tadeusszal, Amerikában összeházasodott a magyar gyökerekkel rendelkező báróval, Raoul Kuffner de Diószegh-gel, akivel utóbbi haláláig együtt élt, előbb Beverly Hillsben, majd New Yorkban.

Közben szüntelenül alkotott, de az idő szinte észrevétlenül suhant el mellette, és átmenetileg háttérbe szorultak a festményei, hogy aztán a hatvanas és hetvenes évek táján újra fellángoljon a Lempicka-művek iránti érdeklődés.

A festőnő élete utolsó éveiben, miközben képtelen volt megbékélni az öregedéssel, a mexikói Popocatépetl vulkán lábához költözött, Cuernavaca városába, ahol egy híres japán építész fényűző házat épített neki Tres Bambus (Három bambusz) néven. 1980. március 18-án-ban hunyt el, 82 (vagy 86...) éves korában, fantasztikus életművet hátrahagyva, jobbára amerikai és francia múzeumokban, magángyűjteményekben.

Halálos ágyánál ott ült egyetlen gyermeke, Kizette, akit anyja egész életében háttérbe szorított. Ám most, az utolsó pillanatokban, elkötelezetten ott maradt, és gyengéden fogta a kihűlő kezeket, hogy ne érezze elhagyatottnak magát.