"A nézők könnycseppjei boldogsággal töltenek el."

Az 1970-es évek Ausztráliájában a kis Grace Pudel és ikertestvére, Gilbert sorsa különböző nevelőcsaládokhoz vezeti őket, de mindent megtesznek, hogy megőrizzék egymás iránti köteléküket. Grace számára a csigagyűjtés jelenti az egyetlen menedéket a magányban. Az „Egy csiga emlékiratai” című film rendezője, Adam Elliot, aki a Golden Globe-díjra is jelölték, exkluzív interjút adott a Népszavának, ahol betekintést nyújt a film készítésének hátterébe.

A film középpontjában álló csiga drámája mélyen gyökerezik az önéletrajzi ihletettségben, mely különleges perspektívát ad a történetnek. De miért éppen a csiga lett a főszereplő? Talán azért, mert ez az apró lény a lassúság szimbóluma, amely lehetővé teszi a néző számára, hogy elgondolkodjon az élet apró, de jelentős pillanatairól. A csiga, aki a saját tempójában halad, reflektál a mindennapi küzdelmekre és a belső harcokra, amelyeket mindannyian megélünk. Mindezek mellett a csiga sebezhetősége és kitartása erőteljes üzenetet hordoz a bátorságról és az önfelfedezésről. Ebből adódóan nem csupán egy állat, hanem egy élő szimbólum, amely mély érzelmi kapcsolatot teremt a nézőkkel.

Ez igazán izgalmas kérdés, és nagyra értékelem a közvetlen megközelítést! Elég sokáig tartott, mire rátaláltam a csiga témájára. A forgatókönyvnek összesen tizenhat változata született, az első például „A katicabogár emlékiratai” címmel indult. Azonban hamarosan észrevettem, hogy a történet túlságosan is édessé vált, hasonlóan ahhoz, amikor túl sok szacharint adsz a kávédhoz – az eredmény nem éppen kellemes. Ekkor felmerült bennem, hogy kellene találnom egy olyan állatot vagy lényt, amely jobban kifejezi Grace karakterének megaláztatásait. Disznók, kacsák, békák – mind szóba jöttek. Végül azonban a csigák mellett döntöttem, mert számomra ők a tökéletes introvertáltak: ha megérinted a csigák csápjait, azonnal visszahúzódnak a házukba. Grace is pontosan ezt teszi az életében: elrejtőzik a világ elől. Ezen kívül lenyűgöz a csigaház formája: az élet ciklikusságát szimbolizálja, ahogy körbe-körbe forog. Ráadásul felfedeztem, hogy a csigák nem tudnak visszafordulni, csak előre haladni. Ez szorosan összefonódik a kedvenc idézetemmel, amely így szól: az életet csak visszafelé érthetjük meg, de nekünk mégis mindig előre kell élnünk. Hirtelen világossá vált számomra, hogy a történet valóban a csigákról szólhat. Ikonikusak, furcsa lények, ám ugyanakkor rendkívül elegánsak is. Lehet, hogy mások nem osztják ezt a véleményt, de számomra a csigák hihetetlenül szépek.

Az animációs filmek világában gyakran találkozunk azzal a különleges megközelítéssel, hogy az emberi érzéseket és drámákat állatok vagy élettelen tárgyak segítségével fejezik ki. Ennek mögött számos ok állhat. Egyrészt, az állatok és tárgyak univerzális szimbólumokként szolgálnak, amelyek könnyebben elérhetők a közönség számára, függetlenül a kultúrától vagy a háttértől. Másrészt, ezek a kreatív választások lehetőséget adnak arra, hogy a mesélők szabadabban játszanak a karakterek tulajdonságaival és a történetek tanulságaival. A valós emberek bemutatása gyakran bonyolultabb, mivel a nézők saját tapasztalataikkal és előítéleteikkel kapcsolódnak hozzájuk. Az állatok vagy a tárgyak antropomorfizálása viszont lehetővé teszi, hogy a nézők egy új perspektívából lássák a helyzeteket, és könnyebben azonosuljanak a szereplőkkel, hiszen a karakterek nemcsak szórakoztatnak, hanem mélyebb érzelmi rétegeket is hordoznak. Így az animációs alkotók szabadon kísérletezhetnek a karakterek és a történetek határokon átnyúló, egyedi megjelenítésével, miközben a nézők számára szórakoztató és tanulságos élményt nyújtanak.

Valóban! De szerintem az animáció egyfajta varázslat. Ahogy mondani szokták, az antropomorfizmus nem éppen mindennapi fogalom: az állatok beszélnek. Én viszont sosem terveztem olyan filmet, ahol az állatok szót váltanak, és lám, mégis itt tartok! Alkotóként az a vágyam, hogy a bábjaim rendkívül élethűek legyenek, és bár agyagból készültek, a közönség mégis hitelesnek és valóságosnak találja őket. És ezt a visszajelzést érzem, amikor a vetítés végén felgyulladnak a lámpák, és látom, hogy a nézők könnyekkel a szemükben távoznak. Ez az, amire törekszem! Még ha tudják is, hogy amit látnak, az nem valóságos, hanem agyagból készült, érzelmileg mély kapcsolatot alakítanak ki velük. Ezért fektetek nagy hangsúlyt arra, hogy hihető karaktereket alkossak. Éppen ezért kérem a színészeimet, hogy ne egy mesefilm stílusában szólaljanak meg. A célom az, hogy rendkívül valóságosak legyenek. Sarah Snookkal például úgy dolgoztunk, hogy hoztunk egy csigát a stúdióba, majd kértem, hogy beszéljen hozzá, így tudtuk megteremteni azt az intimitást és hitelességet, amit kerestünk.

Sarah Snook valóban zseniális választás volt!

Nos, szerencsére sikerült megnyernem minden színészt, akit csak szerettem volna, mivel már a forgatókönyv írásának kezdete előtt tisztában voltam azzal, kiket kívánok látni a vásznon. Valójában sok filmet csukott szemmel nézek, mert elsődlegesen a hangzásra koncentrálok. Sarah, aki ausztrál és Melbourne-ben él, egyértelmű választás volt számomra. Rengeteg filmjét megnéztem, és hamarosan megkedveltem őt, mivel az a finom félénkség, ami benne rejlik, pontosan az, amit kerestem. Ráadásul az akcentusa is tökéletesen passzolt a karakterhez. A színészek különböző időpontokban érkeztek a forgatásra. Ha a szereplőnek szöveget kell mondania és a szájmozgását szinkronizálni, akkor általában már a kezdetekkor be kell lépnie a folyamatba, mielőtt a kamera forogni kezd. Viszont az én filmjeimben, mivel sok a szinkronizált hang, nem volt akkora nyomás. Így Sarah-t is bevontuk a produkció minden szakaszába – a kezdetétől a közepéig, sőt a végéig is, ahogyan a legtöbb színésznél tettük.

Nick Cave-et is folyamatosan ide-oda mozgatták?

Rendben, itt van egy egyedibb változat: "Na jó, el kell ismernem, őt nem, őt csak a végén sikerült elcsípni..."

Hogy történnek a színészekkel való felvételek?

Soha nem találkoznak egy időben ugyanabban a térben. Ez igazi kihívást jelent, mivel nincs mellettük olyan kolléga, akire támaszkodhatnának. De mindig találunk kreatív megoldásokat, hogy úgy érezzék, mintha együtt lennének. Nagyon élvezem a casting folyamatát, és különösen kedvelem azokat a színészeket, akik rendelkeznek nemzetközi tapasztalattal, miközben valódi ausztrál identitással bírnak.

Nyolc éven át dolgozott Az egy csiga emlékiratait, ami igazi próbára tette a türelmét és kreativitását. Hogyan lehet ép ésszel végigmenni egy ilyen hosszú és kihívásokkal teli úton? Bizonyára voltak hullámvölgyek, amikor a motiváció alábbhagyott, és a kétségek árnyéka vetült a munkára. Ezek a nehézségek azonban nemcsak próbát jelentettek, hanem lehetőséget is adtak a fejlődésre és az új perspektívák felfedezésére. Az író számára a kitartás és a szenvedély kulcsfontosságú volt ahhoz, hogy végül megalkothassa ezt a különleges művet.

Természetesen, a kreatív folyamat során nemcsak kisebb, hanem nagyobb kihívásokkal is szembesültem! A Covid-járvány közepén pedig különösen nehéz időszak volt, hiszen Ausztráliában hosszú hónapokig tartó lezárások sújtottak minket. Furcsa módon azonban ez a magányos időszak rengeteg lehetőséget biztosított számomra a forgatókönyv alapos átgondolására, a történet csiszolására, és arra is, hogy szabadjára engedjem a kreativitásomat a rajzolás során. Az egész forgatókönyvet magam rajzoltam meg, és bőséges időt szenteltem a díszlettervezésre is. Megalkottam minden egyes szereplőt, díszletet és kelléket, hogy vizuálisan is megragadjam a világot, amit megálmodtam. Ugyanakkor a film készítése során a legnagyobb kihívást a projekt iránti szenvedély és vízió megőrzése jelentette. Olyan volt, mintha egy házat építenénk, de csak egyesével raknánk le a téglákat – minden nap csak egy kis részletet tudtunk előrehaladni, ami rendkívül lassú folyamat volt. Szerencsére a csapatom hihetetlenül lelkes volt. Számos olyan ember is csatlakozott hozzám, aki még sosem forgatott korábban. Sokuk művészi háttérrel rendelkezett, mint például szobrászok vagy festők, és rendkívül elkötelezettek voltak. Mindannyian mélyen belemerültek a karakterek világába, ami engem is folyamatosan inspirált és motivált.

Lehetséges, hogy a pandémia paradox módon jótékony hatással volt erre a filmre, nem igaz?

Teljesen egyetértek azzal, amit mondasz. Most, hogy az „Egy csiga emlékiratai” végre elkészült, és a visszajelzések túlnyomó része pozitív, különösen örömteli látni, hogy a fiatalok is így vélekednek. Az igazán lenyűgöző az, hogy mennyi fiatal kapcsolódik a filmhez, és a közösségi média platformjain keresztül nap mint nap érkeznek hozzám üzenetek olyan fiatal lányoktól, akik Grace karakterével tudják azonosítani magukat. Úgy vélem, ennek az az oka, hogy ők is átéltek olyan nehéz időszakokat, mint a koronavírus okozta elszigeteltség, amikor meg kellett tanulniuk, milyen is az, amikor az ember egyedül van. A fiatalok életében sokszor nincs idő a magányra, hiszen folyamatosan ott vannak a barátaik és a közösségük. Éppen ezért a filmhez kapcsolódó e-mailek és üzenetek áradatát tapasztalom, és ezek az emberek valóban érzik a történet mondanivalóját. Rendezőként mindig arra vágytam, hogy olyan filmet alkothassak, ami egyszerre univerzális és személyes élményt nyújt. Lehet, hogy ez furcsa cél, de hihetetlenül örömteli látni, hogy az emberek annyira megérintődnek, hogy könnyekkel reagálnak az alkotásaimra.

Ha lehet valakit független alkotónak nevezni, akkor ön az. Az Egy csiga emlékiratai nem stúdiómozi, a legfontosabb animációs fesztiválon, Annecy-ben debütált, kapott már egy raklapnyi díjat és most itt a Golden Globe-jelölés. Mit jelent önnek a függetlenség?

Azt gondolom, hogy minden egyes díjra jelölés valóban hasznos, hiszen független alkotóként mindig ott a csábítás, hogy tévéreklámokat vagy sorozatokat készítsünk, netán mások filmjeit, esetleg számítógépes animációs projekteket rendezzünk. Szerencsés vagyok, mert mindig több filmötletem van egyszerre: jelenleg is dolgozom a következő nagyjátékfilmem koncepcióján, már jegyzeteket írok és kidolgozom a részleteket. Ez remek lehetőség arra, hogy befektetőket keressek. Ráadásul van egy ügynököm Hollywoodban, ami szintén nagy segítség. A számos jelölés és díj ellenére fontos, hogy emlékezzünk arra, miért is készítünk filmeket: a közönséggel való kapcsolat kialakítása a célom. Ami a díjakat illeti, az olyan, mint egy üveg bor: néhány óráig felvillanyoz, de aztán másnaposan ébredsz, és tovább kell lépned. Igazán ügyelni kell arra, hogy ezek a sikerek ne növeljék túlzottan az egónkat. Minden nap igyekszem haladni, mint egy csiga, lépésről lépésre közelíteni a következő célom felé, és az írásra összpontosítani. Mert végső soron ez vagyok én: elsősorban író, és az írás, ahogy tudjuk, egy magányos tevékenység. Sok időt töltök egyedül. Már 52 éves vagyok, és hosszú ideje foglalkozom ezzel, így megtanultam kezelni a kihívásokat, eligazodni a bonyolult helyzetekben, és tovább lépni a következő fejezet felé.

Az "Egy csiga emlékiratai" című alkotás stop motion analóg technikával készült, ami egy különleges és nosztalgikus érzetet kölcsönöz neki. A "múlthoz" való ragaszkodás nem csupán a technika választásában rejlik, hanem abban a mélyebb vágyban is, hogy megörökítsük a pillanatokat és emlékeket, amelyek formálják a létünket. A csiga, mint szimbólum, a lassú, megfontolt létezés képviselője, így a múlt iránti hódolat egyfajta mélyebb megértést és elfogadást is tükröz. Ez a mű tehát nem csupán a múlt emlékét idézi fel, hanem arra is ösztönöz, hogy értékeljük a jelen pillanatait, hiszen minden élmény, legyen az jó vagy rossz, hozzájárul a saját történetünkhöz.

A stop motion technikája iránti vonzalmam abban rejlik, hogy ez a műfaj lehetővé teszi a közönség számára, hogy úgy érezze, a vásznon életre kelő karakterek, akár a tenyerükben is ott lehetnek. Minden egyes figura, minden apró részlet gondos, kézi munkával készült, és ez a közönség számára különösen értékes, főleg a digitális világ uralkodása idején. Manapság szinte elmerülünk a számítógépen készült képek tengerében, és úgy vélem, most, hogy a mesterséges intelligencia is a mindennapjaink része lett, az emberek fokozottan értékelik az autentikus, kézzel készített alkotásokat. Nem csupán a filmek terén, hanem a kosarak, edények és ruhák világában is megfigyelhető ez a tendencia. A Covid időszak alatt pedig sokan felfedezték a kenyérsütés örömét, hiszen az is a kezek munkáját dicséri. Talán ezért éli a stop motion a maga aranykorát, és ezért készítenek ilyen filmeket olyan neves rendezők, mint Guillermo Del Toro vagy Wes Anderson. Huszonnyolc évvel ezelőtt, amikor a tanulmányaimat befejeztem, a számítógépes animáció még gyerekcipőben járt, és a barátaim mind ezt a vonalat választották. Én viszont ösztönösen éreztem, hogy frusztráló lenne számítógép előtt ülni a napjaim nagy részében. A kezemet szeretem piszkálni, és az agyag az én kis világom. Az asztalomon mindig ott pihen egy darab, amivel szívesen játszadozom. Ez számomra a jógázás, a meditáció. Minden nap rajzolok is, mert a rajzolás számomra egyfajta relaxáció és lelki béke forrása.

Nagyon megfogott a film, mert egyértelműen a felnőtt közönségnek készült, és ennek megfelelően mélyebb témákat boncolgatott.

A jó hír az, hogy a felnőtt animációk világa egyre inkább virágzik. Ezt Ön is jól tudja, hiszen Magyarország is a középpontjában áll ennek a trendnek, ahol a felnőtt animáció, vagy ahogy sokan nevezik, a "sötét animáció" már régóta gyökerezik. Kelet-Európa más országaiban, mint például Észtország és Csehország, szintén gazdag hagyományai vannak ennek a műfajnak. Jan Švankmajer, a zseniális alkotó, akinek művészete napokig inspirálhatna, különösen említésre méltó. Ázsiából szintén számos figyelemre méltó animáció érkezik, a legendás Mijazaki Hajao (Hayao Miyazaki) munkái mellett Tajvan és Kína is izgalmas animációs filmeket készít. Emlékezetes, amikor Guillermo del Toro a Pinokkióval kapcsolatos Oscar-díjas beszédében rávilágított, hogy az animáció nem csupán egy műfaj. Ez a gondolat mélyen megérintett, hiszen az animációt valóban egy olyan médiumként kell felfognunk, amellyel bármilyen történetet életre kelthetünk. Ez különösen érdekes, mert sokan, köztük mi is, a Disney és a Warner Brothers világában nőttünk fel, ahol az animációt leginkább a gyerekek számára készítik. Igaz, hogy a legtöbb animáció valóban gyerekeknek szól, de emellett létezik egy hatalmas mennyiségű alkotás is, amely merész határokat feszeget. Az animáció szépsége abban rejlik, hogy rendezőként óriási kreatív kontrollal és szabadsággal rendelkezem. A karaktereim pontosan úgy nézhetnek ki, ahogyan azt elképzelem, és bátran használhatom a túlzás eszközeit az érzelmek fokozására. Éppen ezért soha nem tervezek élőszereplős filmeket készíteni; az animációban sokkal nagyobb hatalmam van, és így igazán játszhatok az alkotás minden aspektusával.

Névjegy: Üdvözöllek! Én egy kreatív, kíváncsi és nyitott lélek vagyok, aki mindig keresi az új kihívásokat és lehetőségeket. Szeretem a változatosságot és az inspiráló beszélgetéseket, amelyek új perspektívákat nyújtanak. Szabadidőmben szenvedélyesen foglalkozom a művészettel és a természet felfedezésével. Célom, hogy pozitív hatást gyakoroljak a környezetemre, és hozzájáruljak a közösségem fejlődéséhez. Nyitott vagyok az együttműködésre, hiszen hiszek abban, hogy a közös ötletek mindig gazdagabbak. Kész vagyok arra, hogy megosszam tudásomat és tapasztalataimat másokkal, miközben új barátságokat köthetek. Ha szeretnél többet megtudni rólam, ne habozz kapcsolatba lépni!

Adam Elliot, az Oscar-díjas ausztrál animátor és filmkészítő, Melbourne vibráló városában él. Független alkotóként sajátosan minimalista, narratíva-központú animációs filmeket hoz létre, melyek gyakran a tragikomédia izgalmas világába kalauzolnak minket. Munkái, összesen hét rövidfilm és egy játékfilm, több mint hétszáz filmfesztiválon képviseltették magukat, és több mint száz díjat zsebeltek be. Különösen emlékezetes a 2003-ban készült, stop motion technikával készült rövidfilmje, a Harvie Krumpet, amely 2004-ben elnyerte az Oscar-díjat, ezzel örökre beírta magát a filmtörténetbe.

Infó: Egy csiga emlékiratai. Bemutatja a Budapest Film