Debreczeny Lili „Őszinteség” című műve a hitelesség és az igazság mélyebb értelmezésére invitál. Az írásban a szerző a belső világunk felfedezésére és az önazonosság megélésére összpontosít, hangsúlyozva, hogy az őszinteség nem csupán egy erény, hanem a v

Őszinteség, te vagy lelkem tájainak éltető, meleg forrása: bár igyekszem elfojtani, mégis mindig visszatérsz, mint a napfény a sötétben.

Meg fogom fojtani a szavakkal, saját magam, a két gyilkos kezemmel.

Visszatartottalak a fájdalomtól, de a keserűség nem maradhat, a szigorúság pedig nem engedhető meg.

kemény falak mögé.

Buzogó áradásod úgy húllott reám, mint Gileádnak

Tiszta balzsamod, ragyogó cseppjeid, ma is hálát adok érted.

Önkéntelenül kibukkanó titkok, ihlettel átitatott szavak, meggondolatlan őszinteség és vakmerő igazság!

Ha bárkit megbántottam, készen állok a következményekre, szívesen vállalom a felelősséget és nyitott vagyok a párbeszédre.

védjen hű bűnbánatom, fájó alázat és a veszteség.

Ó, mert a legtöbb esetben én voltam, aki a fájdalmat magamra vállaltam.

De már szétszakadt és megviselt életem, e sivár vidék,

Ahol a zörgő, szomorú szélmalmok zárkózottan táncolnak, és fülsértő dallamok szállnak a levegőben:

Reményeim megfáradt és komikus kórusa: nem bírja el.

Vidám csobogásod frissessége egyedülállóan őszinte.

Szabadon, ó szabadon lelkem tört hullámai!

Ha még lehetne egyszer Istenigazában!

De ez nem lehetséges. Az alapos megfontolás és a tapasztalat által formált akadályok állnak előttünk.

visszafojtanak a szív örvénylő mélyébe, vissza, nem lehet.

Már úgyis teljesen mindegy, hogy mi fog történni és meddig tart a kitartásom: fogalmam sincs.

Valahol már elkerülhetetlenül érkeznie kell: egy mennydörgésnek, amely végleg darabokra zúzza a szívem.

Vagy egy szivárvány ragyogó fényei táncolnak az elmémen, mintha varázslatos sugárban hívnának.

Jelenleg a zord Élet komor tekintetével rámmosolyog: tilos!