Csupán egy lépés választ el minket egy hatalmas összeomlástól, ám csak találgatunk, hogy végül melyik válság fogja megkérdőjelezni a stabilitásunkat.

Egyre inkább úgy tűnik, hogy miközben a világ a legprecízebb modellek létrehozására törekszik, valójában egyre kevésbé érti, mi zajlik körülötte. Ez arra utal, hogy a makrogazdasági előrejelzések nem a jövő perspektíváját kínálják, hanem inkább a múlt tévedéseit ismétlik meg. A stabilitás korszaka véget ért, és megkezdődött a sokkok időszaka — ebben a helyzetben se az algoritmusok, se a közgazdászok nem tudják pontosan megjósolni, mi vár ránk. A lényeg már nem az, hogy lehet-e előre látni a válságokat, hanem sokkal inkább az, hogy ki képes fennmaradni ebben az előrejelezhetetlen világban.

A gazdasági előrejelzések egyetlen funkciója, hogy a horoszkópkészítést tisztességes foglalkozásnak tüntessék fel

John Kenneth Galbraith, a Harvard Egyetem professzora és neves kanadai-amerikai közgazdász, már 1977-ben megfogalmazta azt a híres mondatát, amely azóta is visszhangzik a közgazdaságtan világában. E szavakat a „The Great Crash, 1929” című könyvének új kiadásához írt előszavában tette közzé. Ironikus megjegyzései gyorsan eljutottak az újságok hasábjaira, és egy időre a közgazdászok szakmai teljesítményének mércéjévé váltak, különösen akkor, amikor nem tudtak előre jelezni egy-egy pénzügyi válságot.

A kijelentés a hetvenes évek gazdasági válságainak, a keynesi elméletek megingásának és a közgazdaságtan önelégültségének válaszaként fogalmazódott meg.

Galbraith ezzel azt fejezte ki, hogy a gazdasági jóslatok gyakran inkább a bizonyosság illúzióját keltik, mintsem valódi tudást adnak a jövőről.

A mondat egy időben vált a szakma önértékelésének szimbólumává, miközben a laikus közönség körében is népszerű idézetté nőtte ki magát. A közgazdászok többsége felfedezte benne a valóságot, míg a hagyományosabb elméletek hívei cinikus túlzásnak tartották.

Egyre több jel utal arra, hogy az idézetet mostanában már azért nem citáljuk, mert a makrogazdasági előrejelző modellek annyira gyakran tévednek, olyan sokszor kiáltunk válságot, hogy igazából fel sem tűnik, annyira mindennapos lett, hogy egy prognózis téved.

Pedig először nem ezért tűnt el a közbeszédből: a "Great Moderation" éveiben, a 2000-es évek elején épp a hosszú stabilitás illúziója, valamint a DSGE-modellekbe vetett, szinte vallásos hit miatt hittük azt, hogy Galbraith szkepszise meghaladottá vált. A 2008-as pénzügyi válság aztán kijózanítóan emlékeztetett rá, hogy ez a hit legalább annyira téves, mint amennyire kényelmes volt.

Philipp Carlsson-Szlezak, a Boston Consulting Group (BCG) globális főközgazdásza és Paul Swartz Shocks, a tanácsadócég vezető elemzőjének a Crises, and False Alarms: How to Assess True Macroeconomic Risk című könyve újra felfedezte Galbraith felismerését, így nem egyszerűen a gazdasági válságok természetéről szól, hanem arról, hogyan romlott el a kapcsolatunk a jövővel. A szerzők szerint a 2010-es évek végéig tartó viszonylagos stabilitás - amit ők "good macro" korszaknak neveznek - lezárult. A globális gazdaság új korszakába lépett, ahol a sokkok nem ciklikus zavarok, hanem egymásba fonódó, tartós kockázati rezsimek. Szlezakék alapállítása radikális: nem az a baj, hogy a jövőt nem tudjuk megjósolni, hanem az, hogy még mindig úgy teszünk, mintha meg tudnánk.

A könyv a makroökonómia alapvető elveit és dogmáit állítja kihívás elé, új megvilágításba helyezve ezzel a gazdasági gondolkodás hagyományos kereteit.

hogy a világ kiszámítható törvényszerűségek mentén működik, és ha elég adatot gyűjtünk, akkor a modellek segítségével előre láthatjuk a trendeket.

Szlezak megállapítása szerint ez a hit jelentős tévútra terelte a gazdasági gondolkodás irányvonalát. A modellek nem a minőségük miatt hibásak, hanem mert olyan környezetre lettek kitalálva, amely már nem létezik – egy olyan időszakra, ahol a gazdasági és politikai struktúrák stabilitása garantált volt, a globalizáció előre látható keretek között zajlott, és a geopolitikai események csupán háttérzörejnek számítottak.

Ez a világ azonban egyre inkább a végső leheletét veszi, és a halálra ítélt sorsa felgyorsult, mióta Donald Trump második alkalommal is az Egyesült Államok elnökévé vált.

A szakértők véleménye szerint napjainkban a modellek önállóan már nem elegendőek, ha nem társulnak megfelelő ítélőképességgel, kontextuális érzékenységgel és narratív megértéssel. A gazdaságpolitika és a pénzügyi döntéshozatal jövője nem a még precízebb szimulációkban rejlik, hanem az "economic eclecticism" - a gazdasági eklektikában, amely lehetővé teszi számunkra, hogy különböző elméleteket, adatokat és történelmi analógiákat ötvözzünk. Ezen megközelítés segítségével képesek vagyunk azonosítani, mikor alakulhat át egy sokk valódi rendszertöréssé. Szlezak figyelmeztet a "false alarms" - hamis riasztások - kockázatára, amelyek megtéveszthetnek bennünket a helyes döntéshozatalban.

A mai világban a zaj és a válság megkülönböztetése az egyik leglényegesebb kognitív kihívás, amellyel szembesülünk. Sem a rendelkezésre álló modellek, sem az emberi elme nem igazán képes megfelelően kezelni ezt a komplex feladatot.

Nem csupán egy figyelemfelkeltő gazdasági bestseller állításáról van szó, amelyet Szlezak fogalmazott meg, hanem a 2025-ös elemzések, amelyeket különböző gazdasági intézmények és kutatóintézetek készítettek, szintén hasonló eredményekre jutottak: a hagyományos modellezési módszerek már nem elegendőek a világ komplexitásának megértéséhez.

A Világbank legfrissebb Global Economic Prospects jelentése rávilágít arra, hogy a geopolitikai feszültségek, a kereskedelmi konfliktusok és a politikai instabilitás már nem csupán időszakos jelenségek, hanem "állandó lefelé irányuló kockázatokká" alakultak, amelyek aláássák a gazdasági növekedést és a makromodellek megbízhatóságát is. Az OECD idei első féléves Economic Outlook jelentésében nyíltan elismerte, hogy a bizonytalanság immáron önálló gazdasági tényezővé vált – egy újfajta inflációs paraméter, amelyet nem lehet csupán a statisztikákból kiszűrni. Ennek következtében minden előrejelzés nem más, mint egy pillanatkép alapján készült, alacsony valószínűségű jóslat.

A Bruegel kutatóintézet szakemberei legújabb inflációs előrejelzésükben arra figyelmeztetnek, hogy a gazdasági modellek "túlzottan idealizáltak", így nem képesek hűen tükrözni a valóság komplexitását. A think tank álláspontja szerint a legelterjedtebb dinamikus sztochasztikus általános egyensúlyi modellekben a gazdasági sokkok csupán átmeneti zörejeként jelennek meg, holott a valós életben ezek az események – mint például az energiaár-emelkedések, logisztikai zavarok vagy háborús szankciók – új gazdasági rezsimek kialakulásához vezetnek. Ezzel összefüggésben a Kiel Institute elemzői is arra a megállapításra jutottak, hogy az exportorientált gazdaságok teljesítménye már nem a megszokott ciklusok szerint alakul, mivel a kereskedelmi politikai döntések rendkívül gyorsan, akár napok alatt is átformálhatják az egyensúlyokat.

A World Economic Forum Global Risks Reportja tette mindezt átfogóvá, amikor a 2025-ös év kockázati profilját "polikrízisnek" nevezte:

Képzelj el egy olyan világot, ahol a politikai, gazdasági és technológiai bizonytalanságok nem csupán egymás után következnek, hanem összekapcsolódnak és egymásra épülnek. Ebben a dinamikus környezetben a kockázatok nem lineárisan, hanem multiplikatívan hatnak egymásra, ami drámai következményekkel jár. A legmodernebb előrejelző modellek, amelyek a jövő eseményeit próbálják megjósolni, gyakran nem képesek időben reagálni a kialakuló helyzetekre, így a döntéshozók egyre inkább kiszolgáltatottá válnak a hirtelen és váratlan fordulatokkal szemben. Az ilyen komplexitásban a stratégiai tervezés nem csupán kihívássá, hanem folyamatos alkalmazkodási folyamattá alakul, ahol a rugalmasság és a gyors reagálás kulcsfontosságúvá válik a sikerhez.

Még a pénzügyi szektor sem kivétel: a BlackRock Geopolitical Risk Dashboard szerint 2025-ben a piacok volatilitását már nem a fundamentumok, hanem a szinte előrejelezhetetlen geopolitikai narratívák mozgatják.

A vállalatvezetők gondolkodásmódja a makroszintű kihívásokkal kapcsolatban most kezd igazán formálódni. Az Essec Business School és az OpinionWay által 2025-re tervezett közös kutatás - a "Géopolitique & Business" barométer első kiadása - rávilágít arra, hogy a francia cégvezetők túlnyomó többsége még mindig abban a hitben él, hogy a válságok csupán átmeneti zökkenők. Ezzel szemben nem ismerik fel, hogy a globalizáció súlyosan megbetegedett. Aurélien Colson, az Essec Geopolitikai és Üzleti Intézetének társigazgatója a L'Express-nek kifejtette:

A globalizáció utáni időszakban az összefonódások már nem csupán a hatékonyság növeléséről szólnak, hanem inkább a kockázatok kezeléséről. Az új világban a kapcsolatok bonyolultsága és a rendszerek közötti kölcsönhatások gyakran előre nem látható következményekkel járnak.

Thomas Friang, az intézet vezetője kiemelte, hogy a vállalatok jelentős része még mindig a hagyományos gondolkodásmódban ragadt: várakozik, miközben a geopolitikai, gazdasági és katonai kockázatok már a mindennapok részévé váltak.

Colson és Friang megállapításai ijesztően rímelnek Szlezak gondolataira. A francia kutatók arra figyelmeztetnek, hogy a vállalatok nem értik meg: a "jó makro" világának korszaka végleg lezárult. Az olcsó energia, a stabil kereskedelmi kapcsolatok és a kiszámítható amerikai biztonsági garanciák időszaka eltűnt. Aki ragaszkodik a globalizációs modellhez, az nemcsak naiv, hanem vakmerő is. Colson hangsúlyozta: "A vállalatok nem létezhetnek elszigetelten, a geopolitikai viharok nem kímélik őket. Ha nem tanulják meg, hogyan kezeljék a kockázatokat, sebezhetőségük áldozataivá válhatnak."

A legfrissebb tanulmány rávilágít, hogy Kína Tajvannal kapcsolatos fenyegetése a legnagyobb mértékben alábecsült veszélyt jelenti. Colson hangsúlyozta, hogy az Ázsia és a világ közötti kereskedelem 80%-a a Tajvani-szoroson keresztül bonyolódik, így egy katonai konfliktus esetén akár a globális GDP 10%-os csökkenését is előidézheti. "A gazdasági következmények beláthatatlanok lennének, hiszen Tajvan a világ legjelentősebb félvezetőgyártója" - tette hozzá. Ezzel párhuzamosan Friang figyelmeztetett arra, hogy az orosz hibrid fenyegetés - amely a kibertámadásoktól kezdve a dezinformációs hadviselésig terjed - szintén jelentősen alulértékelt.

A vezetők mindössze nyolc százaléka értékeli Putyin politikáját komoly üzleti kockázatként, holott Oroszország szándéka kristálytiszta: az Európai Unió gazdasági destabilizálása.

"Az orosz gáztól való megszabadulásunkért cserébe most az amerikai gázra támaszkodunk, ami Friang szerint Európa számára a második energiasokk küszöbét jelenti."

A kutatók megfigyelései szerint a vállalatvezetők többsége egyfajta várakozó álláspontra helyezkedik, mintha csupán egy újabb átmeneti válságot kellene "kivárniuk". Ez a mentalitás viszont bénító hatással bír, hiszen a világ már nem ciklikus változásokban, hanem jelentős átalakulásokban működik. Friang három lényeges versenyképességi elvet emelt ki: éberség, reziliencia és a függőségek csökkentése. Ez a megközelítés összhangban van Szlezak makroszintű ajánlásával, miszerint a modern gazdasági gondolkodás legnagyobb hiányossága nem az adatok, hanem a stratégiai figyelem. A forgatókönyv-alapú gondolkodás, azaz a "scenario analysis" - amely lehetővé teszi, hogy egyszerre több lehetséges jövőt is mérlegeljünk - kulcsfontosságú eszközzé vált. Friang példái alapján minden vállalatnak érdemes feltennie a kérdést: mi történik, ha a Szuezi-csatorna három hónapra leáll, vagy ha a Trump-adminisztráció beavatkozik a Federal Reserve működésébe? Colson pedig kiemelte, hogy a geopolitikai tudás ma már nem csupán elméleti luxus, hanem a vállalati túlélés alapfeltétele.

Colson szavaival élve, a geopolitika olyan "konkrét erő", amely képes alapjaiban megváltoztatni az értékláncokat, a szabályozási kereteket és a finanszírozási struktúrákat.

Friang szavaival élve: "A geopolitikai tudatosság, a reziliencia növelése és a függőségek minimalizálása váltak az új versenyképesség alapköveivé." Ez a megfogalmazás tömören tükrözi azt a paradigmaváltást, amelyet Szlezak a makrogazdasági modellek kapcsán felvetett: az időszak, amikor a jövő előrejelzése dominált, lezárult, és helyét az előrelátás képessége veszi át.

A modern gazdaság paradoxona, hogy miközben a mesterséges intelligencia hódításával az algoritmusok egyre okosabbak, a döntések egyre bizonytalanabbak, az adatok egyre rosszabbak, vagy egyáltalán nem tudjuk felmérni, melyik is a fontos. A számítási kapacitás növekedése nem pótolja az ítélőképességet, és az adatok bősége nem helyettesíti a kontextus megértését. Szlezak szerint a jövőt nem megjósolni, hanem értelmezni kell. Ebben a gondolatban ma már a nemzetközi intézmények és az üzleti kutatók is egyetértenek: az adaptivitás, a stratégiai éberség és a forgatókönyv-alapú gondolkodás vált a legfontosabb gazdasági készséggé.

A "jó makrogazdasági" elvek világában a modellek stabilitást és kiszámíthatóságot kínáltak; azonban a jelenlegi időszakban a bizonytalanság vált a normává. Az, hogy ki képes ezt a helyzetet elfogadni és beépíteni a döntéshozatali folyamatokba – legyen szó központi bankokról vagy cégekről –, kulcsszerepet játszik abban, hogy ki marad versenyképes az új gazdasági környezetben. Az előrejelzések természeténél fogva tévedhetnek, de a jövőbe látás képessége továbbra is emberi felelősség marad. Talán éppen ez az, ami a következő évtized gazdaságpolitikáját meg fogja különböztetni az előzőektől.