"Ez az én Serpolette-nyomozásom" - A hét írója: Poós Zoltán | Litera - az irodalmi portál Ez az én Serpolette-rejtélyem - A hét írója: Poós Zoltán | Litera - az irodalmi világportál
Az olvasók többsége ismeri a fényképet, amelyet Bartis Attila készített a Köztársaság kihirdetésének napján, 1989 őszén, október 23-án: a parlament lépcsőjén négyen ülnek: Kun Árpád, Kemény István, felesége, Szirmay Ági és Poós Zoltán. (Kemény István Lúdbőr című esszékötetének borítóján használta fel a fotót.) Történelmi a pillanat, ám - kis túlzással - irodalomtörténetinek is nevezhetjük; három író, Kun, Kemény és Poós, korosztályos különbségekkel, már meglendült pályakezdéssel, illetve arra készülődőn a későbbi korszak meghatározó alakjai. Térey János és Peer Krisztián "hiányzik" a felvételről, akik ugyanennek a hullának kimagasló szerzői. Megjegyzésre érdemes, hogy utóbbiakkal a hét írója, Poós Zoltán, a Nyelvterület rap-trióban oszlopos tag lett. Hogy pontosan mi fűzte össze nevezett írókat, arra kitérni ehelyütt nincs mód, annyi tán mégis elmondható, hogy a nyolcvanas évek mámoros dekadenciájának lovagjaiként jellemezhetők; lírai nyelvük szerteágazó, de főleg a spleen hangulat- és szimbólumsűrűségű vidékéről nyerte hanyatló iramát. Szintén izgalmas volna végigkísérni a pályájukat ennek a forrásvidéknek az ismeretében; mi maradt közös, hol ágaztak el az utak. Poós is megtalálta a saját irályát.
Az említett hatásokkal teli korai művek, mint az Idomított terület vagy a Barokk fizika mellett, a Felkészülés kedvenc mondatomra című regény jelentette az első igazi mérföldkövet. Bodor Béla így fogalmazott róla: "Poós célja a személyiség mibenlétének, ontológiai státuszának felfedezése ebben a könyvben, amely már számos korábbi versében is megnyilvánult." Ezt követte az összegyűjtött versek gyűjteménye, a Milyen mezben, milyen mezőn, amely világosan tükrözte a költő megtalált hangját és képi világát. Ez a költészet egyszerre vonzó és visszafogott, érzékeny egyensúlyt teremtve a szubjektív és az objektív között, ügyesen gazdálkodva a történettöredékekkel és az önéletrajzi elemekkel. Miklya Anna így jellemezte ezt a gyűjteményt: "Poós a megszállottság higgadtságával egyfajta körforgást él meg, újra és újra bejárva ismerős tájakat, miközben ambivalens módon egy helyben toporog, megmutatva néhány ismerős helyszínt, majd arra kérdez rá: szerinted volt értelme idejönni? Képzeld magad az én helyembe, és mondd el: valóban érdemes volt elképzelni? Ez a költészet nehezen átlátható, finom gesztusokból és óvatosan megválasztott szavakból áll, hártyaszerűen könnyed, de akinek sikerül belemerülnie, annak mindenképpen érdemes felfedeznie."
Poós nem csupán karaktereket teremtett, hanem egy teljesen egyedi regényvilágot is megálmodott; igazi kíváncsisággal helyezte el hőseit különböző történelmi korszakokban. Az alkony árnyalatairól a Magyar Narancs hasábjain Legát Tibor ezt fogalmazta meg: "Poós szinte minden erejét a regény precíz, mérnöki pontossággal való megalkotására, valamint a különleges évjárat hangulatának megteremtésére összpontosította, és ezt elegáns módon sikerült megvalósítania - egy Umberto Eco írásaihoz hasonlítható, játékos struktúrát hozott létre, ami könyve lényegét adja".
A "Étvágy az imákra" című könyv kapcsán Poós a Literának adott interjújában így fogalmazott: "Az 1989. október 23-i eseményeket beépítettem a történetbe, de fontos megjegyezni, hogy a szereplők nem a barátaim. Így a nap hangulatát, fényviszonyait és térélményét igyekeztem visszaadni. A regény főszereplője a párjával éli át a köztársaság kikiáltását, míg én a barátaimmal voltam a téren. Valaki megkérdezte, miért nem választottam Bartis Attila híres fotóját a szerzői életrajzom mögé. A válaszom egyszerű: ez a könyv nem az én történetem, hanem sok más emberé, akiket szerettem volna bemutatni."
Ezzel a gondolattal újra elérkezünk a hét írójának bemutatásához, és kiemeljük, hogy Poós mesterien formálta meg a közelmúlt, a közelmúlt és a távoli múlt világait, így teremtve meg az epikai otthonosságot. Az egyéni mitológia és a közös emlékezet közötti hidakat ügyesen építette fel.
Legutolsó verseskötete, „A felhő, amelyről nem tudott az ég” (Versek 2010-2019), különleges pillantást vet a költő szülőföldjére, Battonyára. Poós a Literának így fogalmazott: „Ez a forrásvidék számomra mindig is a mozgás színtere volt, még ha a látszat néha mást is mutatott. Mindig úton voltunk, felfedezve a környéket: a Kráter-tóhoz, amely egy 1961-es gázrobbanás nyomán jött létre, a Lődombhoz, ahol a puskagolyók riasztó csendje hallatszott, a bányatavakhoz, amelyek mélyén gyermeki álmok vesztek el évtizedekkel ezelőtt, a kollégiumhoz, amelyet a ballagó diákok lángra lobbantottak 1981 júniusában, és az elhagyatott tanyákhoz, ahol a maradék falakat romboltuk le. Mindig volt valami új, amit felfedezhettünk.”
1970-ben látta meg a napvilágot, és azóta számos elismerésben részesült, többek között József Attila-, Füst Milán- és Déry-díjat nyert. Rocktörténész, aki mélyen belemerült a Kádár-kori tárgykultúra rejtelmeibe. Fiatalabb éveiben basszusgitárosként is kipróbálta magát, emellett pedig a Want2 Magazin szerkesztőjeként is tevékenykedett.
