Le Corbusier az építészet elemeit az emberi test arányaihoz hangolta, így teremtve meg a harmóniát a tér és az ember között.

Charles-Édouard Jeanneret, aki később Le Corbusier néven vált világhírűvé, 1887. október 6-án látta meg a napvilágot egy svájci kisvárosban, La Chaux-de-Fonds-ban, amely a francia határ közelében fekszik és a svájci óraipar fellegvára volt. Fiatal korától kezdve megmutatkozott rajztehetsége, így a helyi művészeti iskolát választotta, ahol először az óralapszámok zománcozását és vésését sajátította el. Tanára, Charles L'Eplattenier, felismerve tehetségét, az építészet irányába terelte őt, és még megbízást is biztosított számára. Tizennyolc éves korában tervezte meg első házát, a Fallet-villát, amely a szülővárosában található. A honoráriumából pedig beutazta Európát, új inspirációkat gyűjtve a jövőbeli munkáihoz.

Párizsban a vasbeton francia úttörője, Auguste Perret építészeti irodájában rajzolóként dolgozott másfél évig, majd 1910-ben Németországba költözött, hogy az iparművészet új eredményeit tanulmányozza. Berlinben fél évet töltött, aztán tanulmányutat tett a Balkánon, ahol a mediterrán népi építészet, a fény kezelésének és az épületek tájba helyezésének módja hatott rá.

Hazatérése után a régi iskolájában kezdett tanítani, miközben két villát is épített. Az első világháború kitörése után, a jövőbeli gyors újjáépítés lehetőségére tekintettel, megalkotta a sorozatgyártásra szánt Dom-ino házrendszerét. Ehhez szabványos méretű, előregyártott vasbeton elemeket tervezett, ám sajnos nem akadt kivitelező, aki megvalósíthatta volna az elképzeléseit.

1917-ben Párizsba költözött, ahol találkozott Amédée Ozenfant festővel, aki mély hatást gyakorolt rá, és a tiszta geometriai formák világába vezette be. Ennek a kapcsolatnak köszönhetően kezdett el festeni és írni, együtt fogalmazták meg A kubizmus után című purista kiáltványt. 1920-ban Paul Dermée költővel és Ozenfanttal közösen életre hívták a L'Esprit Nouveau (Az új szellem) című folyóiratot, amelyben először használta a Le Corbusier nevet, ezt anyai nagyapja tiszteletére választotta. A lapban közzétett tanulmányai nyomán 1923-ban megjelent Új építészet felé című építészeti könyve, amelyben az építészet forradalmának szükségességét szorgalmazta. Tételmondatai szerint...

1922-ben műtermet nyitott unokafivérével, Pierre Jeanneret-vel, akivel 1940-ig, első korszaka végéig dolgozott együtt. Az 1922-es Őszi Szalonon bemutatta egy hárommillió lakosú "kortárs város" és a Citrohan-ház tervét; az utóbbi alapján kapott felkérést a La Roche-villa megtervezésére. Ezt követően egyéni megbízásokat teljesített, ilyen volt a Villa Savoye, amelyben teljes mértékben megvalósította 1926-ban megfogalmazott öt híres alapelvét: az oszlopokon álló ház alatt átvitt zöldterületét, a kertté alakítható tetőteraszét, a vázas szerkezetét és az ennek révén szabadon variálható alaprajzét, a szerkezettől független határolófalakét és a szabadon alakítható, szalagablakos homlokzatét.

Első, jelentős léptékű és nagy népsűrűségű projektje a Bordeaux közelében található Pessac, ahol negyven házból álló munkáslakótelep került megvalósításra. E különleges formavilág és színpaletta azonban heves vitákat generált a közvéleményben. A hatóságok végül megakadályozták a vízvezeték bekötését, így a telep hat éven át lakatlan maradt. Első szigorúan funkcionális irodaépületének tervezésekor a Népszövetség genfi székházpályázatára pályázott. Bár az általa megálmodott épület mára a modern ENSZ-épületek prototípusává vált, a tervek nem nyerték el a zsűri tetszését, mivel nem alkalmazta a tussal való kiemelést. 1929-ben viszont a moszkvai Centroszojuz épületének pályázatát sikeresen megnyerte, ami újabb lehetőségeket nyújtott számára. Ezt követően több középület tervezésére is megbízást kapott. A párizsi Üdvhadsereg-palota tervezése során először kísérletezett a nyersbeton plasztikai lehetőségeivel. Az 1930-as években pedig olyan jelentős városokban, mint Algír, São Paulo, Antwerpen, Stockholm, Barcelona, Genf, Rio de Janeiro és Buenos Aires, ő készítette el a rendezési terveket.

1940 után kezdődő második korszakának elején abban reménykedett, hogy a háború után megvalósíthatja a közösségi építészetre vonatkozó elképzeléseit. 1946-ban Charles De Gaulle tábornok közbenjárására építészoklevelet kapott, és a kormány egy nagy marseille-i lakókomplexum tervezésével bízta meg. A 12 emeletes, vékony lábakon álló épületben 337, 23-féle kétszintes lakás kapott helyet, a tetőre játszóteret, úszómedencét és sportpályát tervezett. Az Unité d'Habitationt további három hasonló épület követte Franciaországban és egy Berlinben. Az 1950-es években az indiai Pandzsáb és Harijána állam fővárosában, Csandígarhban realizálta városléptékű elképzeléseit: nemcsak a város szerkezetét tervezte meg, hanem a kormányzónegyed épületeit is.

Érett művészi pályafutásának egyik legismertebb alkotása a Magasságos Miasszonyunk-kápolna, amely Ronchamp község dombján áll. Az épület különleges csónakszerű tetővel rendelkezik, és domború, valamint homorú falainak harmonikus formái távolról nézve mintha a táj fölött lebegnének. Az építkezés a hatvanas években zajlott, ekkor készült el a tokiói Nyugati Művészetek Nemzeti Múzeuma, a milánói Olivetti-székház, és a Harvard Egyetem Carpenter Vizuális Művészeti Központja Cambridge-ben. Az utolsó és egyetlen, fémet és üveget ötvöző épület, amely az alkotó nevét viseli, a zürichi múzeum, amelyet 2019-ben felújítottak.

Le Corbusier-t hetvenhét évesen érte a halál: 1965. augusztus 27-én a francia Riviérán, Roquebrune-Cap-Martin partjainál, ahol a nyaralója volt, a tengerben úszva szívrohamot kapott. Síremléke az ottani temetőben található.

A magyar származású Lucien Hervé közel húsz éven keresztül volt a kiváló építész munkatársa, és az általa készített felvételek számos albumot gazdagítottak. Posztumusz épült Szent Péter-templomát 2006-ban avatták fel, ami egyben nagy álma megvalósulását is jelentette. Ez a templom a firminy-vert-i testi és lelki rekreációs központ részeként jött létre, amely 2016-ban 16 másik épülettel együtt felkerült az UNESCO világörökségi listájára, ezzel is hangsúlyozva a helyszín kulturális jelentőségét.