Leendő unokájának készítette a falovakat.

Mikor vált világossá számodra, hogy egy elismert magyar író unokája vagy? Mikor érezted azt a különleges pillanatot, amikor a családi örökség és a művészetek köteléke összekapcsolt téged a nagyszülői hagyatékkal?

Amikor kisiskolásként, az év első napjaiban, belemerültünk az olvasókönyvünk lapjaiba, és felfedeztük, hogy egy Nagy László-vers is megtalálható benne, az egyik osztálytársnőm hevesen állította, hogy ezt a verset az ő apukája írta - aki szintén Nagy László néven látta meg a napvilágot. A többiek egyre inkább kételkedtek az igazamról, és alig akarták elhinni, hogy nem így van. Számomra mindez teljesen természetesnek tűnt.

Emlékezetemben élénken él az a pillanat, amikor Erdélyben, az érettségi előtt állva, a reál szakos diákoknak egy Nagy László-verset kellett elemezniük. Sokuk számára ismeretlen volt a költő neve, de a többség végül sikeresen megbirkózott a kihívással. De vajon mennyire egyszerű dekódolni a nagypapám bölcsességeit és verssorait?

Nagy László versei valóban megérdemlik az alaposabb figyelmet és a mélyebb értelmezést. Az olvasó képességei, mint például a versolvasás tudománya, a képzelőerő és a szókincs, rendkívül fontosak ahhoz, hogy valóban élvezhessük a költészetet. Napjainkban talán éppen az a kihívás, hogy a kultúránk sokszor leegyszerűsített, az azonnali kielégülésekre épít, ami gátolja az embereket abban, hogy igazán megmozgassák az elméjüket. Ha a mérce alacsony, nem maradnak magasabb célok, amelyekhez viszonyíthatnánk magunkat. Nagyapám egy 1965-ös interjúban így fogalmazott a közérthetőségről: "Tisztában vagyok azzal, hogy néhány írásom sokak számára nehezen érthető, sőt, szinte érthetetlen. De nem mindig a verseim a homályosak, hanem gyakran az esztétikai érzékkel nem rendelkező olvasók, és azok, akik nem hajlandóak küzdeni a költészetért. Nem kezdhetjük újra az ábécénél a költészet tanulmányozását. Legyenek ők is nyitottak, figyelmesek, és küzdjenek az értelemért. Én mindig tisztelettel tekintek a mesterségekre, és megvetem azokat, akik az én hivatásomat csúfondárosan lekicsinylik. Megvetem azokat, akiknek az egyetlen feladata az, hogy a költészetet az egyszerűség szintjén mérjék."

Az emlékezés a te esetedben nem csupán emléktárolás, hanem egyfajta kulturális továbbörökítés is. Milyen felelősséggel jár számodra egy ilyen életmű "családi gondozása"?

Az újságírók és a szerzői jogokkal foglalkozó kiadók vagy zenészek időnként megkeresnek, de ezen túlmenően van egy izgalmas projekt, amelyen édesanyámmal együtt dolgozunk: apám, Nagy András grafikai hagyatékának rendezése az emlékév után. Különösen fontos számunkra, hogy a közelgő Szécsi Margit 100. évfordulóját méltóképpen megünnepeljük. Nagyszüleim életművének jelentős része már feldolgozásra került, de mindig van lehetőség új kutatási irányok felfedezésére. Célom, hogy műveik minél szélesebb körben elérhetőek és kutathatóak legyenek; ebben a Petőfi Irodalmi Múzeum kiváló partnerként működik közre. Ezen kívül az iszkázi Nagy László Szellemi Öröksége Alapítvány kurátoraként is aktívan támogatom az emlékház működését, hiszen fontosnak tartom, hogy a kulturális örökségünk megőrződjön és tovább éljen.

A 20. század második felében a költészet a nemzeti identitás kifejeződése volt, és Nagy László életműve is ennek szellemében született. Ma, amikor a globalizáció és a digitális világ dominál, a költészet funkciója talán átalakult, de nem tűnt el. Nagy László költeményei ma is értékesek lehetnek, hiszen képesek tükrözni az emberi lét mélységeit, a társadalmi és kulturális kérdéseket, valamint a nemzeti identitás keresését. A mai világban egy ilyen életmű nemcsak a nemzeti hagyományok ápolására szolgálhat, hanem a közösségi élmények, a szolidaritás és az érzelmi kapcsolatok megerősítésére is. Ezenfelül Nagy László költészete inspiráló lehet a fiatalok számára, akik saját hangjukat keresik a modern világ kihívásai között. Az ő munkái emlékeztethetnek minket arra, hogy a versírás nem csupán önkifejezés, hanem egy erőteljes eszköz a társadalmi diskurzusban való részvételre is.

Ezt a kérdést a legképzettebb irodalomtudósok mérlegeljék. Az őszi hónapokban a PIM-ben megrendezésre kerülő konferencia remélhetőleg új perspektívákat és felfedezéseket hoz majd. Nagy László emberi értékrendje, igazságkeresése és életigenlése ma is irányt adhat számunkra. Az előbb említett interjúban kifejti, miért aktuális a munkássága: "Hiszek abban, hogy a mának írok. Közvetlen és közvetett módon is. Azonban csak azt képesem verssé formálni, amit regényben, vezércikkben, értekezésben vagy filozófiai tanulmányban nem tudnék kifejezni. Mert ha csak ennyire futja, akkor a vers írásának nincs értelme."

Ma a hazám élő polgáraként létezem, nem vagyok csoda vagy égi lény, csupán egy közönséges ember. Amikor megszólalok, az itt élő emberek örömét, szomorúságát, küzdelmeit és indulatát igyekszem kifejezni. Nem foglalkozom az örökkévalóság kérdéseivel, de vágyom arra, hogy verseim a jövő generációinak tanulságos dokumentumai legyenek egy költőről, aki a sokat emlegetett jelenben élt.

Az erkölcsi normáim számomra jól körvonalazottak. Akik elmerülnek a verseimben, felfedezhetik ezeket az értékeket, és szívesen magukénak érezhetik, vagy éppen ellenkezőleg, megdöbbenhetnek rajtuk. [...] Nem szokásom közvetlenül erkölcsi tanításokat hirdetni, de rendkívül érzékeny vagyok a verseim etikai mélységeire.

Nagy László és Szécsi Margit házassága egyedülálló művészi szövetség volt, amely két erőteljes és független alkotó találkozását jelentette. Ez az összefonódás nem csupán a művészi életükre volt hatással, hanem a családi légkörre is mély benyomást gyakorolt. A közös kreatív szellem, a kölcsönös inspiráció és a művészet iránti elkötelezettség egy olyan atmoszférát teremtett, amely gazdagította a mindennapjaikat. A közeg, amelyben éltek, tele volt szellemi kihívásokkal és művészi diskurzusokkal, ami nemcsak a magánéletükre, hanem a családi emlékekre is kihatott. A gyermekeik számára ez a környezet nem csupán a művészet szeretetét adta át, hanem egy olyan értékrendet is, amelyben a kreativitás és az egyéni kifejezés szabadsága középponti szerepet játszott. Az otthonuk falai között a művészet élményei, a közös alkotások és a szellemi párbeszédek formálták az emlékeket, amelyek sokáig elkísérik őket. Ez a dinamikus és inspiráló légkör tehát nemcsak a házasságuk szerves része volt, hanem egy olyan alapot is biztosított, amely lehetővé tette, hogy a család minden tagja felfedezhesse saját művészi identitását és szellemi útját.

Gyerekkoromból Margitkával - így hívtam nagymamámat - van néhány emlékem. Születésem előtt özvegyült meg, így én nagyapám hiányát élhettem meg, s azt, hogyan ápolja Nagy László utóéletét. Amikor Margitka - általában hetente egyszer - eljött hozzánk, megmutatta készülő verseit apámnak, s egy pohár vörösbor mellett elbeszélgettek a fontos dolgokról. A családi "közeget" nagyapám öccse, Ágh István költő és apám élhették meg igazán, ő így fogalmazott a zuglói hatvanas évekről:

"Szüleim gyakran kártyáztak, magyar kártyával. Kettesben általában snapszliztak (hatvanhat), ünnepnapokon esténként, hétvégék reggelein, vasárnapi ebédek után. Közben, évődve jól el lehetett rendezni a világ ügyeit.

Kávézás után apám az ÉS szerkesztősége felé vette az irányt. Anyám, ahogy az lenni szokott, először egy kis takarítással kezdett, majd délidőben kávéházba indult. Néha a Hungáriát választotta, ahol igazán el tudott merülni a versírásban. Csendesen ült a sarkában, keveset beszélgetett, talán csak az ebédek idején csevegett a többiekkel. Mándyra, akivel gyakran találkoztunk hétvégén, élénken emlékszem; vele mindig jól megértettük egymást. A pincérek is szívesen láttak minket, ismerték a szokásainkat. Közben nekem hétköznap délutánonként a napközi várt, míg Anyám a piacra sietett, hogy az otthonunkba szükséges élelmiszereket beszerezze. Akkor még nem tudtam, hogy mennyire megterhelő lehetett számára, hogy a karcsú alakjával megbirkózzon a nehéz csomagokkal. Apám a szerkesztőségi munka után rendszerint a Vadászból vagy a Nimródból tért haza. Este hét óráig pihent, hogy az éjszakai munkához friss legyen. A zöld szemeskávé pörkölésének illata belengte az estéinket, és a kávé füstje összekeveredett az alkonyat színeivel. [...]

Vendégek természetesen gyakran megfordultak nálunk. Pályakezdő művészek, akik a munkáikat hozták magukkal. Néha a legváratlanabb pillanatokban toppantak be. Mit is lehetett tenni ilyenkor? Sokan vidékről érkeztek, éppen ebbe a kis világba. Mindhármunkat rengetegen kerestek fel. Anyám és apám baráti köre szinte egybeesett. Azok, akik anyámhoz közelebb álltak, egy kicsit kíméletesebbek voltak, inkább a nap során látogattak meg minket. Őket leggyakrabban Anyám fogadta, mint például Hajnal Annát és a Litkei családot.

A ki-be járók nem mulasztottak benézni fürdőszobánkba. Csodájára jártak az ezüstre festett kazánnak. Arra ugyanis, fekete kályhacsőfestékkel, egy pucér emberpárt, Ádámot és Évát föstött Apám. Különlegesség volt a környéken.

Az ünnepek idején mindig tetőfokára hágott a forgalom. Húsvétkor pajtásaim érkeztek, hogy locsolni jöjjenek anyámat, és innen indultunk el a locsolóportyára. Kiskarácsony környékén Vígh Tamásék, Kondorék, Czinéék, valamint Rátkai Endre festő és párja, valamint Vig Rudiék csatlakoztak hozzánk, s velük együtt Ágh István is. [...] Mindannyian énekeltünk, a szívünkből jött a zene. Szüleim csodálatos hanggal áldották meg a világot: anyám altján, apám pedig hőstenorban dalolt. Én pedig igazi fiúszopránként csendültem fel. Anyám gitározott, míg én a furulyámon játszottam, ünnepi dalokat szólaltatva meg, betlehemeztünk és regöltünk, így teremtve meg a karácsonyi varázst.

Az, hogy nem csupán egy neves költő unokája vagyok, hanem egy alkotópáros leszármazottja, rendkívüli hatással van rám. Egyrészt inspiráló érzés, hogy a művészet örökségében élek, és hogy a családom története összefonódik a kreativitással és a kifejezés szabadságával. Ezt az örökséget magaménak érzem, és motivál, hogy kövessem az alkotó szellemiséget, amely mindig is jelen volt körülöttem. Ugyanakkor időnként súlyként is nehezedik rám ez a teher. Az elvárások, amelyek a családi névvel járnak, néha nyomasztóak lehetnek. Kérdések merülnek fel bennem: vajon képes leszek-e megfelelni ennek a hagyománynak? Az alkotás során néha a családom árnyéka lebeg felettem, ami megnehezíti a saját hangom megtalálását. Ez a kettősség folyamatosan formálja az utamat. Az inspiráció és a nyomás egyaránt része a mindennapjaimnak, és végső soron segít abban, hogy felnőttem a kihívásokhoz, és saját, egyedi művészi identitásomat kialakítsam.

Mindkettő. Az "inkognitó" állapotban sokkal kényelmesebben érzem magam.

Az alkotás a ti világotokban inkább egy családi nyelvként élt, amely összekötötte a generációkat, vagy esetleg egy szentély volt, amit halkan, tisztelettel kellett megközelíteni?

Az alkotás valóban különleges élmény, ilyenkor az ember esztétikai érzéke sokszor mélyebb és kifinomultabb lesz. Apám grafikus és könyvtervező volt, aki jól értett a fa titkos nyelvéhez. Amikor dolgozni kezdett, becsukta a szoba ajtaját, és mi tiszteletben tartottuk a terét. Emlékszem, gyerekként, ha azt mondtam, hogy unatkozom, a válasza mindig az volt: „Nálunk ez nem szokás, mert akkor gondolkodni kell.”

Szécsi Margit jelenléte Nagy László költészetében nem csupán inspirációt jelentett, hanem egyfajta kölcsönhatást is, ahol a két művész szellemi és érzelmi világának mély összefonódása figyelhető meg. Nagy László verseiben Szécsi Margit nemcsak mint múzsa, hanem mint egyenrangú alkotótárs jelenik meg, akinek hatása a lírai képek gazdagságában és a személyes érzelmek kifejezésében is megnyilvánul. A költői dialógusuk egyfajta intim beszélgetés, ahol a szavak és a csendek egyaránt fontos szerepet játszanak; a versformákban és ritmusokban érzékelhető a kölcsönös inspiráció. A kapcsolatuk emberi összetettsége is figyelemre méltó. Kettejük viszonya nem csupán alkotói együttműködés, hanem érzelmi mélységek és feszültségek szövevényes hálója is. Szécsi Margit erőteljes női karaktere és Nagy László érzékeny lírai világa egyfajta dinamikát teremtett, amely gazdagította mindkettőjük művészetét. A költészet által nyújtott közös térben felfedezhetjük, hogy a szerelem, a vágy és a fájdalom egyaránt formálta kettejük alkotásait. Összességében a Szécsi Margit és Nagy László közötti költői kapcsolat nem csupán a szavak szintjén zajlik; az érzelmi és szellemi tükörként is működik, amelyben a kölcsönös hatások és a mély emberi érzések egyaránt megjelennek. Ez a párbeszéd a költészet határain túl is kiterjed, és lehetőséget ad arra, hogy a művészet révén újraértelmezzük a kapcsolatunkat egymással és a világgal.

A nélkülözések és betegségek idején is társak voltak, ugyanakkor önálló, szuverén alkotók maradtak. Ritka, hogy a szerelmesek egyformán magas művészi fokon írjanak egymásnak, A forró szél imádata című verseskötet például ezeket a verseiket tartalmazza. Közös küzdelmeiket, egymásba kapaszkodásukat, azonos értékrendjüket, az egymásra találás örömét. Verseikben egyaránt használták például a folklórelemeket, művészi látásmódjuk egyezett. Nagy László számos portréképet is festett, metszett, rajzolt felségéről, több kötetét illusztrálta, tehát nem csupán a költészetének, hanem a képzőművészetének is múzsája volt. Hasonló dolgok, elvek foglalkoztatták őket. "Jellemző erőteljes érdeklődésük a természettudományok és a néprajz iránt. Csillagászat, elméleti fizika, növény és állattan, antropológia, nem sorolom. Technokrácia-undor, de nem maradiság. Egészséges nyitottság. Kézműves hajlam, vonzódás az eredeti népzenéhez, néptánchoz, népköltészethez, nem csak a magyarhoz" - emlékezett így apám.

Érezted valaha, hogy "nem lehet nem alkotni", ha ilyen családból származol? Vagy inkább úgy élted meg, hogy csak akkor szabad megszólalni, ha valóban van mondanivalód?

Soha nem éreztem késztetést arra, hogy költő vagy író legyek, és tisztában voltam vele, hogy apámnál sosem fogom túlszárnyalni a rajztudásomat. Érdemes megemlíteni, hogy apám művészete mélyen összefonódik a nagyszülei örökségével.

Tudsz mesélni olyan pillanatot, amikor a költő nagyszülőként volt jelen? Volt játékosság benne? Te milyennek láttad őt emberként?

Bár sosem volt alkalmam személyesen megismerni nagyapámat, az apám és mások visszaemlékezései alapján egy különös képet festhetek róla. Mesélni nem tudok róla, de a szavak között megbújó emlékekből kirajzolódik előttem egy szerény, kedves, ugyanakkor erős és bátor ember arca. Azt mondják, leendő unokájának faragta a falovakat, ami mindenképpen egy játékos lélekre utal. Az igazságtalanságok belülről emésztették, de a humorérzéke remek volt, ami mindig egy kis fényt hozott a sötétebb pillanatokba. Ahogy nézem Székely Orsolya Regösfilmjét, ez az arca egyre inkább életre kel, és az a játékosság, amit a Vidám üzenetek versei is tükröznek, mind azt mutatják, hogy egy igazi életszerető ember volt, aki a nevetés erejével igyekezett szembenézni a világ kihívásaival.

Melyik költeménye áll ma a legközelebb a szívedhez, és miért érzed úgy, hogy éppen most van a legnagyobb jelentősége?

A "slágerverseken" (mint például az Adjon az Isten vagy a Ki viszi át a Szerelmet) túl számos más műve is figyelemre méltó. Különösen egy 1969-es filmfelvételen elhangzott gondolata ragadott meg, amely a mai napig rendkívül releváns.

A történelem ma olyan sebességgel halad előre, hogy szinte lélegzetelállító. A tudományos megértés folyamatosan bővül, egyre grandiózusabbá válik. Az emberek – kivételek persze akadnak – a szenzációra vágyakoznak. A politika, a tudomány és a művészet terén is az izgalmakra figyelnek, egyre élesebben követelik az újdonságokat. E sürgető hajszában rengeteg múló, felületes alkotás és karrier születik. A jövőre nézve azonban határozottan hiszem, hogy lehetséges maradandó verset alkotni. Az igazán tartós költemény az, amely a folyamatos változások közepette képes megjeleníteni a szenvedő, a szeretettel teli, a küzdő és a kitartó embert – az igazi, hiteles emberi arcot.

A férfikép, amit Nagy László sugároz, sokszor erős, sőt harcos. De volt helye az esendőségnek? Te milyennek látod az ő férfialakját, főként mai szemmel?

Manapság a határozott fellépés és a gyengeségek felismerése nem mindig kapja meg a megérdemelt figyelmet, pedig ezek kulcsfontosságúak. Nagyapám mindig is az elesettek védelmezője volt. Az élet nehézségeivel korán, mindössze tíz éves korában találkozott, amikor egy súlyos csontvelőgyulladás következtében lebénult a bal lába, így élete hátralévő részében járógép segítségére volt szüksége. Sántasága sok mindent megnehezített számára, de ő megtanulta, hogyan éljek ezzel a kihívással. Állítólag a református gimnázium lépcsőin kézállásban ereszkedett le, és a szkanderben le tudta győzni a bolgár sportolókat is...

Természetesen! Volt egy olyan pillanat az életemben, amikor egy különleges alkotás született, amelynek inspirációját egy számomra fontos személy világképe adta. Ez az alkotás egy festmény volt, amely a természet és az emberi érzelmek kapcsolatát ábrázolta. Az illető, akire gondolok, mindig is hitte, hogy a művészet képes kifejezni azokat az érzéseket és gondolatokat, amelyeket szavakkal nehéz lenne megfogalmazni. Az ő filozófiája arra ösztönzött, hogy mélyebben felfedezzem a saját érzéseimet, és ezáltal olyan színeket és formákat használjak, amelyek valóban tükrözik az én belső világomat. Az alkotás során nemcsak az ő látásmódja segített, hanem az őszinte érzéseim is, amelyek végül egyedivé tették ezt a művet.

A "Vállamon bárányos éggel" című műsor Lázár Csaba és Gy. Szabó András előadásában hamarosan meghallgatható a Katolikus Rádióban. Apám halála után, amikor elkezdtük forgatni az "In memoriam Nagy László - Angyaltollat keresni" című portréfilmet Dénes Zoltán kamerája és Farkas György rendezése alatt, az interjúk során az motivált, hogy mélyebben megismerhessem nagyapámat, mielőtt az utolsó hiteles tanúk is eltávoznának. Felelős szerkesztőként részt vettem az "Adok nektek aranyvesszőt" második kiadásának munkálataiban, és különös jelentőséggel bír számomra a Szécsi M. Eszem a gesztenyét - Nagy L. Csodamalac című bukfenckönyve, amely családi örökségként apám grafikáival gazdagodik. Mindemellett talán a legfontosabb, hogy a mindennapjaimban hogyan élem meg az apai örökséget, a tőlük tanult morális értékeket, ízlésvilágot és a véleményformálás képességét.

Idén ünnepeljük a költő születésének 100. évfordulóját. Hogyan készültök rá a családdal?

Minden évben, a születésnaphoz legközelebb eső szombaton az iszkázi Nagy László-emlékház udvarán emléknapot szervezünk. Idén a rendezvény fénypontja Sebő Ferenc együttesének fellépése és Vári Fábián László költő, író, műfordító részvétele lesz. Az emlékház egyik kiállítóterme, amely a "Ha döng a föld" címet viseli, megújult, a tárlat kurátora pedig Ágh Zsófia volt. Az ünneplés nemcsak a családtagok körében zajlik; kortárs költőkkel, írókkal, ítészekkel, az irodalmi múzeum munkatársaival, iskolákkal, valamint a kulturális élet képviselőivel és szervezőivel is együtt emlékezünk. A rendezvényhez csatlakoznak bolgár vendégek és a helyi közösség tagjai is, így egy igazán sokszínű és gazdag esemény vár ránk.