A Los Angeles-i magyar színház egy különleges kulturális központ, ahol a magyar nyelv és kultúra virágzik a világ egyik legizgalmasabb városában. Az előadások során a klasszikus és kortárs magyar drámák kerülnek színre, lehetőséget adva a helyi közönségne

Olyan lenyűgöző mosollyal ragyogja be a teret, hogy szavakat keresve állok meg, amikor Óss Enikő, a Művészeti Egyetem büszke öregdiákja, 60 évvel ezelőtti színművészeti diplomájának ünneplésére érkezik. Van benne valami huncut kíváncsiság, vagány lendület és fiatalos öröm, ahogy a világot szemléli. Megérdemli ezt a boldogságot, hiszen több mint öt évtizednyi pályafutás után gyémántdiplomáját vehette át egykori alma materéből. Férjével, Varga Tiborral nem akármilyen helyszínen, a napfényes Los Angelesben ápolták és népszerűsítették a magyar kultúrát a Thália Stúdió Los Angeles-i Magyar Színkör keretein belül.

- Bár szokványos, de megkerülhetetlen a kérdés, hogy mi vonzott a színészet felé?

- Kolozsvári vagyok, és amióta az eszemet tudom, mindig színésznőnek készültem. Fekete Mihály és Senkálszky Endre készített fel a főiskolára. Két év után Budapestre mentem édesapámhoz, aki ott élt. Egy évet ott végeztem a főiskolán, de férjhez mentem, és visszatértünk Romániába, ahol bekerültem a harmadik évfolyamra.

Melyik volt az első munkahelyed, ahol először tapasztaltad meg a felnőtt élet kihívásait?

A diplomaosztás után Nagyváradra érkeztem, ahol számos szerepet magamra öltöttem, mindegyik tökéletesen megfelelt a jellememnek. Megformáltam Birit a "Nem élhetek muzsikaszó nélkül" című darabban, X Zsuzsit a "Harminchárom névtelen levél" történetében, a felnőtt nőt Bernard Shaw "A doktor dilemmája" színművében, Inkent a "Naplemente előtt" Ibsen drámájában, és a tündért a "Csongor és Tündében". Minden egyes szerep új kihívást jelentett számomra, és lehetőséget adott arra, hogy felfedezzem a színjátszás sokszínűségét.

Partnereim voltak: Halasi Gyula, Cseke Sándor, Gábor József, Wellmann György, Hajdú Géza, a nemrég elhunyt Miske László és Varga Tibor, akihez az első férjemtől való elválásom után feleségül mentem, ami meghatározta életem második felét.

- A Ceauşescu-diktatúra kilátástalansága, a fenyegetettség nem sok jóval kecsegtette a romániai magyar színészeket.

Annyira reménytelennek tűnt a helyzet, hogy 1977-ben végleg elhatároztuk, elhagyjuk az országot, jól tudva, hogy ez a színpadról való lemondással jár. Szeptemberben búcsút intettünk Romániának, majd négy hónapnyi Róma után Los Angelesbe érkeztünk, ahol férjem testvére várta a családot.

A film fővárosában, úgy vélem, nem éppen tárt karokkal és remek szerepekkel fogadták őt.

Az élet úgy hozta, hogy kozmetikusként kezdtem el dolgozni, míg a férjem pincérként kereste a kenyerét. Ahogy telt az idő, megvalósítottam álmomat, és megnyitottam a saját szalonomat. Vettünk egy házat, és az Úr különleges ajándékként két csodás fiúgyermekkel ajándékozott meg minket. Most már felnőttek, Magyarországon végezték el az egyetemet, és ott élnek, míg mi büszkén figyeljük, ahogy két fiú és egy gyönyörű lányunokával ajándékoznak meg minket. Remélem, hogy egyszer ő is a nagymama nyomdokaiba lép majd.

Kaliforniában miként sikerült újra felfedezni az eredeti szakmát?

Egy varázslatos este, amikor a telefon csengése hirtelen megváltoztatta az életem irányát: Borvető János, az Operettszínház egykori karizmatikus bonvivánja keresett meg, hogy felkérjen a Melinda szerepére a Bánk bánban. Ezt a lehetőséget nem tudtam másként kezelni, mint egy kihívásként, így csatlakoztam egy színjátszó körhöz, ahol mindenki szívélyesen fogadott, és örömmel fogadták, hogy két profi színész is gazdagítja a csapatot. Az első közös produkciónk a "Nem élhetek muzsikaszó nélkül" című darab volt, amelyet én rendeztem, míg férjem a főszereplő Balázst alakította. Ezzel a bemutatóval megalapítottuk a Thália Stúdió Los Angeles-i Magyar Színkörét 1987-ben, amely azóta is otthont ad a magyar kultúra megjelenésének. Minden évben egy-két új magyar előadást hoztunk létre, és a több mint 1200 férőhelyes nézőtér mindig megtelt a lelkes magyar közönséggel. A Színháztörténeti Intézettől és a nagyváradi barátainktól kapott anyagok segítségével olyan neves szerzők műveit hoztuk színpadra, mint Móricz Zsigmond, Molnár Ferenc, Herceg Ferenc, Tabi László, Zilahy Lajos, Nóti Károly, Örkény István és Szép Ernő. Emellett minden évben különös figyelmet fordítottunk a nemzeti ünnepeink méltó megünneplésére, így megemlékeztünk március 15-ről, augusztus 20-ról, július 4-ről, a szomorú Trianonról, és nem feledkeztünk meg 1956 hőseinek emlékéről sem. E színpadi tevékenység nem csupán művészi élményt nyújtott, hanem közösségépítő erővel is bírt, és erősítette a magyar identitást a távoli földrészen.

- Miért lett vége?

Már a 20. előadásunkra készültünk, amikor férjem és színpadi partnerem, Varga Tibor 2006-ban váratlanul eltávozott az élők sorából. Ekkor egyedül maradtam, de ennek ellenére még öt előadást sikerült megvalósítanom. Az új helyzet rendkívül megterhelő volt, hiszen minden feladat az én vállamra hárult: a darab kiválasztásától kezdve, a szereplők toborzásán át, a díszlettervezésig, a kosztümök megálmodásáig, a hirdetések elkészítéséig, a jegyek értékesítéséig és a színház bérléséig mindent nekem kellett irányítanom. Olyan helyzetekbe is kerültem, hogy a díszletet szállító teherautót én magam vezettem. Két előadást már Magyarországról szerveztem, és így jutottunk el a 25. évfordulónkig, ami igazi mérföldkő volt számomra.

- Mi volt a legnagyobb elégtétel hosszú pályád során?

- A legnagyobb örömöt az jelentette, hogy a magyar szót, a magyar kultúrát vihettem az embereknek. Az elismerés nem maradt el. Számtalan köszönőlevél, elismerő oklevét tanúskodik arról, hogy milyen hasznos, nemzetet megőrző munkát végeztünk. Magyar állami kitüntetést többször vehettünk át, 2021-ben a Magyar Arany Érdemkeresztet, a Los Angelesben és környékén diaszpórában élő magyarság megmaradását, a magyar színházi hagyományok továbbadásával szolgáló művészi tevékenységem elismeréseként.

Miként merült fel benned a vágy, hogy színházszervezői szerepben tevékenykedj? Milyen élmények vagy inspirációk vezettek ahhoz, hogy ezt az utat válaszd?

A Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán eltöltött időm alatt a tanáraim nem csupán a színészmesterség titkait tanították meg nekem, hanem a magyar kultúra iránti elkötelezettséget és a kitartás fontosságát is. Erdélyben a színészet nem csupán egy szakma, hanem egy megtisztelő hivatás, amely komoly felelősséggel jár. Ezt a felelősséget a szívünkben hordoztuk, amikor Amerikába érkeztünk, hogy küldetésünkként minőségi irodalmi művekkel és színházi produkciókkal, valamint nemzeti ünnepeink méltó megünneplésével hozzájáruljunk a magyar kultúra megőrzéséhez és népszerűsítéséhez a Los Angeles-i magyar közösségben.

- Milyen irányt vett az életem a későbbiekben?

Magyarországra való visszatérésem után elhatároztam, hogy megörökítem életem és színházi pályafutásom izgalmas eseményeit.

Mivel színház nélkül élni éppen csak lehet, de nem érdemes, bekapcsolódtam az erdélyi Marosvécsi Kemény Alapítvány mozgalmába, és tíz éven keresztül szerkesztettem és rendeztem a helikoni írókról szóló, évente sorra kerülő előadásokat. Ennek a sorozatnak vége lett, és én feladat nélkül maradtam.

Átvenni a gyémántdiplomát felemelő és különleges élmény volt. Olyan érzés, mintha egy élet munkáját és elkötelezettségét ünnepelték volna. Az emlékek, a nevetések és a kihívások, amelyeket az évek során átéltünk, mind egy pillanatban összpontosultak. Az elismerés nemcsak a tanulmányi eredményekről szólt, hanem a barátságokról és a közösség erejéről is, amely az oktatás során kialakult. Az ünnepség varázslatos atmoszférája és a körülöttem lévő emberek boldogsága még inkább fokozta az élményt. Ez volt a múlt és a jövő találkozása, amely újabb inspirációt adott a következő kalandokhoz.

Köszönjük szívből, hogy emlékeztek ránk, és 60 évvel ezelőtt olyan irányt mutattak, amelyen elindulhattunk.