Miért nem kérte Magyarország, hogy űrhajósok szálljanak le a Holdra?

Miközben Kapu Tibor szerencsés hazatérését ünnepeljük, érdemes felfrissíteni a memóriánkat egy különleges és talán kevésbé ismert kapcsolatra az űrutazás és Magyarország története között. Hogyan is kötődik Neil Armstrong a híres magyar Szent Koronához? Mi az oka annak, hogy egy Kissingernek szánt dokumentumban "forró krumplinak" nevezték? Továbbá, miként reagált a kortárs magyar sajtó a holdra szállás eseményére? Sándor Anna írása segít felfedni ezeket a titkokat.

„Kis lépés az embernek, de óriási ugrás az emberiség számára” - nyilatkozta Neil Armstrong, miután történelmi sétáját megtette a Hold felszínén. Ezt követően, feleségeikkel és űrhajós társainak kíséretében, a Földön is egy különleges körutazásra indultak. Két hónappal a Holdra szállás után, 1969. szeptember 29-én vágtak neki az útnak, amely során 38 nap alatt 24 országot és 29 várost látogattak meg. Az utazás során körülbelül 100 millió ember szemtanúja volt ennek a felejthetetlen kalandnak.

A "Giant Leap" turné, vagyis a "Hatalmas ugrás" elnevezésű esemény, amely a híres szállóigévé vált mondatról kapta nevét, valódi globális kalandként íródott a történelem lapjaira. Az űrhajósok eljutottak olyan távoli helyekre, mint Mexikó, Zaire, Irán, Brazília, Argentína, Japán, India, Franciaország, Németország és Jugoszlávia – és még sok más ország. Hat kontinens felfedezése során hatszor átlépték az Egyenlítőt, és olyan prominens személyiségekkel találkoztak, mint elnökök, miniszterelnökök, királyok és királynők, sőt, a pápa is fogadta őket. A NASA büszkén számolt be arról, hogy az űrhajósok sorra kapták a kitüntetéseket és elismeréseket, amelyek méltón tükrözték az emberi felfedezés szellemét és az űrkutatás iránti elkötelezettségüket.

Egy ország, amely történetének egy érdekes epizódjában elutasította a lehetőséget, hogy fogadja Armstrongék látogatását, nem más, mint Magyarország.

A Smithsonian magazin ásta elő azt a dokumentumot, amiben a Nixon-adminisztráció külügyminiszter-helyettese, Elliot Richardson írt erről szeptember 20-án a budapesti nagykövetnek, Alfred Puhannak:

"Az, hogy a magyar fél elutasította az űrhajósok által felajánlott látogatást - különösen az a hangnem és szóhasználat, amelyben ezt közölték -, aggodalomra ad okot a Fehér Ház és a mi számunkra is.

Elkerülhetetlen, hogy ennek következményei legyenek az amerikai-magyar kapcsolatok fejlődésére, és fontos, hogy a magyar közvélemény számára világossá tegyük: mindez szoros kapcsolatban áll az űrhajósok látogatásának visszavonásával.

A külügyminiszter például nem fogadja majd Puja külügyminiszter-helyettest New Yorkban. Ami a további kétoldalú tárgyalásokat, látogatásokat és csereprogramokat illeti, várnod kell a magyar fél kezdeményezésére, és konkrét utasításokat kell kérned arra vonatkozóan, hogy miként és egyáltalán folytasd-e ezeket. Szándékunkban áll a kétoldalú tárgyalásokat kizárólag olyan ügyekre korlátozni, amelyek egyértelmű, bizonyítható és kézzelfogható előnyt jelentenek az Egyesült Államok érdekei számára."

A hidegháború feszültségei mellett Magyarország és az Egyesült Államok kapcsolatai a második világháború végén is különös teher alatt álltak. A szovjet csapatok elől menekülve a Szent Korona és a koronaékszerek először Németországba, majd onnan Amerikába kerültek. Bár felmerült, hogy a Vatikánban találják meg végső otthonukat – a másolatát 1965-ben sajnos ellopták –, végül 1953-ban a Fort Knox katonai erődítményben kaptak helyet. E helyszín nemcsak a magyar koronázási jelképek számára volt jelentős, hanem egy időben az Egyesült Államok aranykészleteinek őrzésére is szolgált.

Mindez azután történt, hogy 1945-ben a Szent Jobbot már visszaküldték Magyarországra. A koronának viszont, mint a magyar uralkodót legitimáló rituális tárgynak, nagy szimbolikus töltete is van. Például, hogy

Az amerikaiak részéről egy ilyen lépés akár azt is jelentheti, hogy az Egyesült Államok hajlandó elfogadni a kelet-európai helyzetet, ezzel is megerősítve a régió jelenlegi politikai és társadalmi állapotát.

Így miután Rákosi alatt megromlott a viszony az USA-val, a magyar vezetés hiába kérte vissza a koronát. Az amerikaiak felvették azt az álláspontot, miszerint a korona a magyar nemzet tulajdona, amit az Egyesült Államok addig őriz, míg a körülmények alkalmassá nem válnak a visszaadására. Ehhez hozzájárultak az amerikai magyar jobboldali emigránsok - akik felháborodva mozgatták meg magas szintű politikai kapcsolataikat, ha szóba került a korona visszaszolgáltatása - és Mindszenty József is.

A rezsim elől 1956 novemberében a budapesti amerikai nagykövetségre menekült magyar bíboros 1964 augusztusában felkereste Johnson elnököt egy levele révén, amelyben arra kérte, hogy védje meg a koronát "a vörös hatalom" fenyegetésétől.

Tisztelt Elnök Úr! Kérem, hogy méltóztasson közbelépni a korona megmentéséért. Ez a szimbólum nem csupán hazánk történelmi öröksége, hanem keresztény identitásunk szívében is ott rejlik, egyedülálló értéket képviselve a világban. A szentkorona nem lehet az ateista bolsevikok birtokában. Elképesztő lenne, ha a korona a szovjet, cseh, román vagy szerb kezekbe kerülne, feldarabolnák, vagy akár aukción értékesítenék, és az így befolyt összeget szétszórnák.

"Éppúgy nem engedhetjük, hogy a magyar bolsevikok hatalmuk alá vonják. Ez egy példa nélküli botrányt jelentene."

A történelem fintora, hogy az amerikai és a magyar vezetés közötti feszült viszony részben amiatt tudott javulni, hogy a pápa tanácsára 1971-ben Mindszenty elhagyta a nagykövetséget és az országot is.

Ugyanebben az évben készült az az amerikai összefoglaló dokumentum Henry Kissingernek, amiben a Szent Korona visszaadásának aktuális helyzetéről tájékoztatták, és aminek a végén a bonyolult kül- és belpolitikai vonzatai miatt "forró krumplinak" nevezik az ügyet.

A Korona végül, a Holdra szállás után eltelt kilenc év során, 1978-ban tért vissza Magyarországra. Az amerikaiak szándékosan a magyar népnek, és nem a pártállami vezetésnek kívánták átadni a szent relikviát, ezért Kádár János nem lehetett jelen az eseményen.

Ha már űrutazás, annak is érdemes utánajárni, hogy próbálta lehúzni a pártállami magyar sajtó a holdra szállás sikerét és az amerikai eredményeket.

A HVG a negyvenedik évforduló kapcsán visszatekintett a korabeli hírekre: a címlapon különös figyelmet szenteltek annak, hogy a holdkomp automatikus rendszere nem működött megfelelően, ezért Armstrongnak kézi vezérlésre kellett áttérnie. Ezt a tényt gondosan kiemelték, dőlt betűkkel hangsúlyozva. Azonban a Luna-15 nevű szovjet űrszonda kudarca, amely fél nappal később történt, már nem kapott annyi figyelmet. Ezt az eseményt csupán annyival intézték el, hogy "Holdat ért és befejezte pályáját", anélkül, hogy részletezték volna, hogy a szonda fékezése kudarcot vallott, és "üstökösként csapódott be" a Föld égi kísérőjébe.

Losonczi Pál, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának vezetője, két eltérő hangvételű üzenetet küldött. Egyrészt táviratban kifejezte gratulációját Nixonnak, míg a Népszabadság hasábjain megjelent publicisztikájában a szovjet hidegháborús retorikát követve figyelmeztetett arra, hogy ezek a rakéták milyen romboló hatást gyakorolhatnak az emberekre, ha fegyverként vetik be őket.