A brit oktatási szakértő a Mandinernek kifejtette, hogy az iskola nem felelős a gyerekek fogmosási szokásainak elsajátításáért.

Dr. Nicholas Tate, a konzervatív oktatási gondolkodás kiemelkedő alakja, határozott kritikát fogalmaz meg a liberális oktatáspolitikai irányzatokkal szemben. Véleménye szerint ezek a tendenciák a relativizmus és az egyenlőség kényszerűsített érvényesítését hozzák magukkal az iskolák világában. Tate nemrégiben az MCC meghívására látogatott el Budapestre, ahol gondolatait és nézeteit osztotta meg az érdeklődő közönséggel.

Valószínű, hogy 2025-ben a tudásunk alapja nem sokban különbözik attól, amit 1725-ben, 1825-ben vagy 1925-ben ismertünk. A nyugati világ számára több ezer évnyi tudás áll rendelkezésünkre, amely képezi oktatásunk alapját. Matthew Arnold, a 19. századi költő és iskolafelügyelő, ezt úgy fogalmazta meg, mint a legjobb tudást, amit az idők folyamán felhalmoztunk és megértettünk. Ez az örökség egy ősi civilizációtól származik, amelynek tudományos területein keresztül továbbítjuk. Ezeket a tudományágakat én „az emberi értelem nyelveinek” nevezem, ideértve a történelmet, a tudományokat, a matematikát, a művészeteket, és talán a szociológiát is. A világ megértésének módozatait generációról generációra igyekszünk átörökíteni, és ez a kulturális átadás egy hosszú és folyamatos folyamat.

Az egyik aggodalmam a modern világunkkal kapcsolatban az, hogy a Nyugat egyes részein már nem történik meg ez a kulturális átadás, vagy nem úgy történik meg, mint korábban.

Ma a kulturális örökség átadása helyett inkább a kortárs ideológiák, különösen a radikális progresszív nézetek világába való bevezetés zajlik.

Sokan kifejezik azt a véleményüket, hogy a hagyományos iskolarendszer nem készít fel megfelelően az élet kihívásaira, és nem biztosít elegendő gyakorlati tudást. Mit vélekedsz erről a kérdésről?

Az az érzésem, hogy a határvonal az iskolák és a szülők felelőssége között egyre inkább elmosódik. Nemrégiben egy író arra hívta fel a figyelmet, hogy a nyugati kormányok mintha saját tulajdonuknak tekintenék a diákokat, akikkel szabadon bánhatnak, mintha csak tárgyak lennének. Ez a megközelítés aggasztó kérdéseket vet fel a gyerekek jogairól és a nevelés felelősségéről. A szülők és az intézmények közötti együttműködés helyett egyre inkább egyfajta birtoklási mentalitás terjed, amely nemcsak a tanulók fejlődését, hanem a társadalom egészét is érinti.

Angliában különleges kezdeményezéseket indítottak, amelyek célja, hogy a reggeli klubok keretein belül támogassák a gyerekeket. A háttérben az a feltételezés áll, hogy sok szülő nem gondol arra, hogy reggelit biztosítson a gyermekének. A gyerekek fogainak állapota komoly problémát jelent az országban, és ahelyett, hogy a szülőket arra ösztönöznék, hogy tanítsák meg gyermekeiknek a helyes fogápolás fontosságát, az iskolákra bízzák a feladatot, hogy "fogmosó órákat" tartsanak a diákoknak. Ez csak egy példa a sok közül, ami jól mutatja, hogy milyen kihívásokkal néznek szembe a családok, és milyen megoldásokat keresnek az intézmények.

Az én időmben az emberek úgy gondolták, hogy a legtöbb gyakorlati dolog a szülők felelőssége, de most az iskolák hatáskörébe kerültek ezek. Ez is része az állam hatalmának növekedésének, ami más területeken is történik, amely aláássa a családot és a szülők autonómiáját a gyermekekkel való kapcsolatukban.

Húsz évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna, hogy egy iskola "kapcsolati oktatás" órákat tartson. Ez olyasmi, amit az ember a gyakorlatban tanult meg vagy ha konfliktusok voltak a tanárok individuális esetekkel foglalkoztak. De ezt az oktatás részévé tenni csak elvesz a tanárok idejéből.

Nagyon nehézzé vált a tanárok feladata, gyakori probléma, hogy a gyerekeket nem érdekli az iskola, a sok elektronikus impulzus miatt nehezen figyelnek a hagyományos órákon. Válságos a helyzet, mit tehetnek a tanárok?

A válság kétségtelenül valós jelenség, amelyet számos tényező idéz elő. Ezek között jelentős szerepet játszik a tömegkommunikáció, a szórakoztatóipar, és különösen a nagyobb gyermekek esetében a közösségi platformok hatása.

Néhány egyetem, méghozzá elég jó egyetemek, most azt mondják, hogy az angol irodalmat tanuló diákjaikat alig tudják rávenni arra, hogy elolvassanak egy könyvet. Régen egy félév alatt el kellett olvasnod 20 könyvet, klasszikusokat, mint George Eliot: Middlemarch című műve, amely közel ezer oldal, vagy az Anna Karenina. Ez teljesen normális volt, de ma már az angol érettségihez is csak kivonatokat olvasnak. Tehát csökkentek az elvárások, és erre nincs egyszerű megoldás. Éveken át voltam tanár és iskolát is vezettem, de ennek már 10 éve, és azt hiszem az elmúlt években még nehezebb lett a tanárok dolga.

Beszéljünk az egyetemek helyzetéről. Mit gondol van jövője a Nyugaton a bölcsésztudományoknak, hiszen az ilyen szakok egyre kisebbek és kisebbek lesznek, ha egyáltalán léteznek, ráadásul egyre progresszívebbek.

A két dolog összefügg egymással. Például a Univeristy of Kent Angliában nemrég bejelentette, hogy bezárja az angol irodalom szakját. Elképesztő, hogy egy nagy angol egyetemen nem tanítanak angol irodalmat. Általánosságban kezdenek egyre kevésbé vonzóvá válni az ilyen kurzusok, mert áthatják őket sajátos szemléletmódok, amely az áldozattá válásra és az elnyomásra, a nemek közötti ideológiára koncentrálnak sőt még az éghajlatváltozásra is.

A poszt-strukturalizmusnak számos erénye akad, éppúgy, mint a modernizmusnak, sőt a poszt-kolonializmus elméleteinek is megvannak a maguk értékes aspektusai. Azonban ezek a tudományos irányzatok idővel szélsőségessé váltak. Korábban, ha valaki angol irodalmat tanulmányozott, elvárták tőle, hogy értékalapú értékeléseket adjon egy-egy műről.

F. R. Leavis, a neves cambridge-i irodalomtudós, úgy vélekedett, hogy az embereknek olyan kivételes irodalmi műveket kell tanulmányozniuk, amelyek az emberi lét legmélyebb kérdéseivel foglalkoznak. Ezt a kutatást erkölcsi és szellemi dimenziókban kellene végezniük. Ha például az Anna Karenina vagy a Middlemarch mélységeit ebből a perspektívából vizsgáljuk, az sokkal izgalmasabb és érdekesebb tapasztalatot nyújt. Az ember helyének kérdése a világban, valamint az emberi lét alapvető dilemmái sokkal gazdagabb szempontokat kínálnak, mint csupán a férfiakkal való bánásmód elemzése a Büszkeség és balítéletben.

Ez nem fejeződik be, ha már nem vagy az osztályteremben, nem vagy az előadóteremben, és nem írsz esszét, és amikor elhagyod az egyetemet, hanem egész életedben folytatod. Azt látom a fiatalabb generációk, akik egyetemre jártak, nagyon megszállottan törekednek arra, hogy megszerezzék a képesítést, amivel munkát kapnak, és izgalmas társadalmi életet élnek az egyetemen... De ezért generációk kerültek ki az egyetemről, akiknek nem volt életre szóló küldetésük.

Nemrégiben írtam egy cikket a Hungarian Conservative számára, amelyben említést nyert egy magyar zsidó nő, aki egy genfi iskola egykori tanulója volt, amelyet én irányítottam. Rá tudtam venni, hogy látogasson el hozzánk, és meséljen a megmeneküléséről, hiszen csupán 12 éves volt, amikor a híres Kasztner vonattal eljutott a szabadságra. Amikor a diákoknak beszélt, valaki feltette neki a kérdést, hogy mi tartotta életben a koncentrációs táborban. Ő franciául válaszolt: "le culture," vagyis "a kultúra." A diákok meglepődtek, mert nem tudták felfogni, miről beszél. Ez volt az, amit elvesztettünk.