Nevessünk a könnyekkel: a mindennapjaink abszurd valósága Az életünk tele van furcsa ellentmondásokkal, ahol a nevetés és a sírás gyakran kéz a kézben jár. A hétköznapok szürkeségében felfedezhetjük azokat a pillanatokat, amelyek egyszerre nevetségesek é
Egy nézőtárs nevetve jegyezte meg Sławomir Mrożek Tangójának május 30-i, pénteki bemutatója szünetében: "Ettől a világtól szeretnék elszakadni, és itt szembejön, telibetalál." A lengyel szerző hat évtizede íródott abszurd műve a kolozsvári színpadon olyan élethűen bontakozik ki, mintha csak egy mai család nappali beszélgetéseit hallgatnánk, mintha a mindennapjaink szerves részét képezné. Nevetünk, mintha egy commedia dell'arte előadáson lennénk, nem pedig egy abszurd drámán. Jóízűen derülünk, de persze a szünet után a mosolyunk gyorsan eltűnik. Ez azonban egyáltalán nem meglepő, hiszen a híreket nézve, mindennap szembesülünk hasonló érzésekkel.
Az abszurd műfajának sajátossága, hogy olyan szélsőséges helyzeteket tár elénk, amelyek nem az egyéni karakterekre, hanem inkább eszményekre és elméletekre építenek. Mrozek írása Kerényi Grácia fordításában változatlan élességgel szólal meg: vajon a mai világunk nem került-e közelebb az abszurd valóságához? Úgy tűnik, mintha már mindennapjaink része lenne az a folyamatosan jelenlévő abszurditás, amely körülvesz minket.
A színpadon egy tisztes polgári szoba díszletei között, Kupás Anna díszlettervező szellemes keze nyomán, éppen kártyázik a család. A nagymama, aki tinédzsernek tűnik, a fiatalos lendületével hódít, míg az öltönyhöz alsónadrágot viselő nagybácsi a lazaság szimbóluma. Később csatlakozik a családfő, Stomil, aki kényelmes pizsamában érkezik, mintha csak a legutóbbi családi találkozón fáradtan lépett volna be. Felesége, Eleonora, pedig egykor divatos, ifjúkori ruháját viseli, amely egyfajta nosztalgiát idéz. Bianca Imelda Jeremias jelmezei mesteri találatok, tökéletesen kifejezik a szereplők karakterét és különösségét. A család ruhaválasztásának szeszélyessége akkor válik igazán nyilvánvalóvá, amikor Arthur, az egyedüli "rendesen" öltözött szereplő belép. Megjelenése és viselkedése, szigorú utasításai és az idősebbekre mért büntetései világosan kiemelik a többiek bolondos, laza stílusát. E különös dinamikák szórakoztatóan furcsák, egy család belső működésének sajátos tükörképei, amelyek a nézőkben jóízű nevetést váltanak ki. A családfő "kísérlete" is sok szórakozást nyújt, amely után a színpad és a nézőtér sötétségbe borul. A filozófiai fogalmak puffogtatása, amelyek a család különc belső működését tükrözik, csak további szórakozást nyújt a nézőnek, aki nem gyanakszik, még amikor a lánykérés végre megtörténik, eszmék és nem érzelmek hatására. Amikor a néző végre észleli, hogy a furcsaságok már túlzóvá váltak, a világot uraló embertelenség és a társadalmi rendszer dominálni kezd, eltüntetve az egyéni különcséget, amely egykor még tolerálható volt. A nyers erőre épülő hatalom mindent elborít, és a színpadon zajló események súlyát egy új, sokkal komolyabb valóság árnyékolja be.
A második felvonás kezdetén a "rendes" polgári öltözetbe kényszerített szereplők még mindig nevetséges figuráknak tűnnek. Aztán, mint egy váratlan fordulat, a nagymama egyszerűen lefekszik, és elhuny. A joviális nagybácsiból hirtelen börtönőr válik, míg a szelíd menyasszonyt a sértett nőiesség átváltoztatja: cinikussá és kegyetlenné lesz egyetlen pillanat alatt. Valójában azonban nem ők maguk változnak meg; mindig is így voltak, csak a nézők rövidlátóan, vagy homályos érzékekkel néztek, nevetgélve a felszín alatt rejtőző valóság előtt. A látszólag vicces napi abszurd mögött félelmetes fenyegetés húzódik, a hatalom megszállottjainak titkos világa bújik meg a tekintetek elől.
Keresztes Attila rendező már a bemutató előtti sajtótájékoztatón elmondta, Mrożek darabja ma talán még aktuálisabb, mint valaha: "Amit a szerző a maga korában abszurditásnak tartott - és amiből a darab humora és iróniája fakadt -, az mára valósággá vált. A világunk abszurdabb lett, mint az a mű, amelyet egykor abszurd drámaként ismertünk. Most tapinthatóan közel van."
Mindezt kiváló alakítások sora mutatja meg: Kántor Melinda Eugenia nagymamaként fel sem ismerhető, és ezt nem csak a smink és öltözék teszi; Orbán Attila a kedves öregúrból félelmetes katonatiszt lesz, majd a zárótangó alatt a szemünk előtt törik össze; Tőtszegi Zsuzsa naiv kislányból lesz kemény, kegyetlen nő; Szűcs Ervin eleinte ártalmatlan művészlénye mögül a felelősséget sosem vállaló tömegember bújik elő; Kató Emőke ezernyi villanással mutatja az örök kamaszpózba kívánkozó, magát folyton újabb és újabb álcákba menekítő nőt. E ,,bolondok" közt az egyetlen ,,normális" Gedő Zsolt, hihetetlen arányérzékkel tartja egyensúlyban Arthur alakját. Váta Lóránd pedig Edekként remekel: együgyű, gügye, sőt undorító, majd egyszerre a mindezen látszatok mögött az alkalmas pillanatot megragadó nyers erő és hatalom gusztustalanságát mutatja fel.
A Tangó, ahogy Keresztes Attila kifejti, nem csupán egy családi saga; ez a generációk közötti feszültségek drámáján túlmutatva, a társadalom egészének, a társadalmi struktúráknak és viszonyoknak, valamint az etikai és morális válságoknak a tükörképe is. Ebből következik az a provokatív kérdés, amelyet felvet: "Hogyan kezdhetjük újra az emberiség történetét? Miként hozhatunk létre egy valódi, közös megegyezésen alapuló társadalmat?" A válasz keresése a nézőre hárul, aki e sűrített formában szembesül azzal, mennyire hajlamos hagyni, hogy a látszatok vezessék. Miközben hallgat, nevet, és asszisztál a legelképesztőbb társadalmi kísérletekhez, a kérdések egyre inkább elmélyülnek benne, és talán egy újfajta gondolkodásmód születését indítják el.
