Nyáry Krisztián kifejezésével élve, a felvilágosodás óta fennálló világrend, amelyet évszázadok során formáltunk, most a szemünk láttára ér el a végéhez. Ez a folyamat nem csupán egy korszak lezárását jelenti, hanem egy új, ismeretlen jövő küszöbén állunk

Nyáry Krisztián, író és irodalomtörténész, tavaly novemberben megjelent „Itt kávéztak ők” című könyvében Budapest legendás kávéházait idézi fel, az 19. század elejétől a 20. század közepéig terjedően. A mű nemcsak a kávéházak tulajdonosairól és törzsvendégeiről szól, hanem érdekes anekdotákat is megoszt, mint például, hogy a Fiume kávéház kulcsait a hóba dobták, vagy hogy Hans Christian Andersen is megpihent a Kávéforrás vendéglőjében hajóútja során. Emellett Munkácsy Mihály furcsa, de szórakoztató kalandjait is megismerhetjük, aki minden házhoz becsengetett, majd gyorsan elmenekült. A szerzővel folytatott beszélgetésünk során felmerült, hogy a 19-20. századi magyar irodalom mennyire összefonódik a kávéházi kultúrával, valamint az, hogy miért tűnt el a kávéházak és az irodalom közötti szoros kapcsolat napjainkra. Megvitattuk azt is, miért vonz bizonyos embereket egy „lunátikus bolond”, és milyen hatással vannak a digitális ingerek az olvasási szokásainkra.

Az írók és költők életéről számos mű született, melyek különböző nézőpontokból közelítik meg ezt a témát. Emellett gasztronómiai írásai és a magyar hősök történetei is gazdagítják irodalmi palettáját. Közismert szenvedélye a kávé, amely mindig is fontos szerepet játszott az életében. De vajon mi az oka annak, hogy most érzi elérkezettnek az időt, hogy önálló kötetet szenteljen a kávéházak varázslatos világának?

A kávéházakról sokat írtak már. Saly Noémi, Zeke Gyula és mások alapvető fontosságú munkát végeztek, szóval ez messze nem magára hagyott téma. Mégis úgy éreztem, van, amit hozzá tudok ehhez tenni. Nagyon érdekel a magyar identitás és a kulturális hagyományrendszer keletkezése. Az előző könyvem is azért született, mert a gasztronómiát ugyanúgy a kulturális identitás meghatározó részének látom, mint az irodalmat. A kávéház kicsit más, mert itt nem az életművek, hanem a helyek fogják össze ezeket a kulturális folyamatokat. Az is érdekes volt számomra, hogy egy hetven-nyolcvan vagy akár száz éven keresztül működő kávéháznak vannak olyan hagyományai, amelyek generációkon át hatnak. A New York, majd a helyén létrejött Hungária kávéházban például kézzelfoghatóan működött a hely szelleme. Ezenkívül az is foglalkoztatott, hogy egy-egy életművön belül milyen meghatározó lehet egy kávéház, hiszen Karinthy Frigyes életművét például lehet aszerint szakaszolni, melyik kávéház volt éppen a törzshelye.

A 19-20. századi magyar irodalom elképzelhetetlen a kávéházi kultúra nélkül. Márai Sándor szavai, amelyeket a Dohány utcai Magvető Café falára is kiírtunk, így hangzanak: "kávéház nélkül nincs irodalom". Ez a megállapítás elsőre talán túlzásnak tűnik, de Márai gondolatai folytatódnak: "Petőfi úr nem a hegyekbe ment síelni, hanem a 'Pilvax'-ba, s Vörösmarty úr sem a parton pihent, hanem az 'Arany Ökör'-höz látogatott." E szavak mögött komoly üzenet rejlik: bár kétségtelen, hogy létezik irodalom a kávéházaink nélkül is, az a különleges irodalom, amely hozzájárul identitásunk formálásához, aligha jöhetett volna létre e helyek varázsa nélkül.

Egyrészt lenyűgöző érzés visszatekinteni Magyarország csodálatos időszakaira. Talán csak én vagyok ennyire nosztalgikus, de úgy érzem, hogy ez a történelmi gazdagság mindannyiunkat megérint. Ön hogyan vélekedik erről?

Persze, de azért tudom hűvös racionalitással is nézni. Természetes, hogy bizonyos dolgok elmúlnak. Kávéház és irodalom szoros szimbiózisának számos oka van, de az egyik legszimplább, hogy a kávéházban jobb volt, mint otthon. Meleg és világos volt, ellentétben a kicsi, szűk, penészes lakásokkal. Mivel ezek az írók jelentős részben celebek is voltak, néhány kávés rájött, hogy megéri engedni őket egész nap egy kávé mellett ülni, mert az ő kedvükért oda gyűlt a polgári közönség. Az, hogy baj vagy nem, hogy ez megszűnt, már ízlés és nosztalgia kérdése. Persze én is irigylem a fiatal Krúdy Gyulát, aki ha akart, Ady asztalához ült le, ha akart, Jókaiéhoz.

Ami megváltozott, az igazából az írók társadalmi szerepe és megbecsültsége. A nyugati világban ez a tendencia a 20. század második felére egyértelműen megfigyelhető. Hazánkban a kommunizmus egy ideig megőrizte a korábbi státuszt, részben azért, mert a hatalom félte az írók befolyását; az írók figyelése még a hetvenes és nyolcvanas években is jellemző volt. A rendszerváltás után egy időre még kiemelt figyelmet kaptak olyan írók, mint Esterházy Péter, Csoóri Sándor vagy Konrád György, de ez a kiváltságos közéleti szerep hamarosan eltűnt. A kávéházak, mint a társadalmi diskurzus helyszínei, szintén háttérbe szorultak. Ez egyfajta pozitív változás is, hiszen az írók most már otthon is élvezhetik a kényelmet. Ugyanakkor a kávéházak közéleti szerepe is elhalványult, ami talán hozzájárul ahhoz, hogy ezek a helyszínek már nem rekonstruálhatóak a régi formájukban.

Rejtő Jenő még József Attilának is rendelt meleg ételt, megsegítve a szegény költőt, holott mint a könyvében írja, Rejtő "nem volt barátja ifjú pályatársának, csak tisztelte tehetségét". Gondolt-e már arra, hogy milyen lett volna, ha ön 150-200 évvel ezelőtt él, és megfordul ezek között az írók között?

Biztos vagyok benne, hogy én is szívesen látogatnék kávéházakat, hiszen ez akkoriban szinte mindenki számára természetes volt. A kulturális emlékezet torzítja a képet, mert hajlamosak vagyunk csak az írókra és művészekre gondolni, miközben valójában a polgárság szinte minden rétege megfordult ezeken a helyeken. A kávéházak és a magyar polgári társadalom fejlődése között szoros összefonódás áll fenn, és az írók is ennek a társadalmi rétegnek a fontos részei voltak. A millennium környékén, amikor Budapesten a legtöbb kávéház működött – szám szerint több mint ötszáz – csupán öt-hat hely volt, amely valóban irodalmi kávéházként működött, ahová a nagyobb írói közönség járt. Azonban a kávéházak nemcsak a művészek otthonai voltak; a katonatiszteknek, hullamosóknak és zsebtolvajoknak is megvoltak a maguk törzshelyei, ahol a közösségi élet pezsgése folyt.

Amikor a Pilvaxról esik szó, nagyon lelkesítő Petőfiék nagyratörő eszméit olvasni. Vajon hova tűnt ez a szellemiség?

Nemrég arról beszélgettem Milbacher Róberttel, aki nemcsak jeles szépíró, hanem kiváló 19. századi irodalomtörténész is, hogy mindenki, aki ezzel a századdal foglalkozik, küzd ezzel a nosztalgikus érzéssel. Miért nincsenek még olyan hosszabb időszakok a későbbi magyar történelemben, mint amit az a fajta szabadelvűség hozott, amely a kiegyezéstől a századfordulóig Magyarország történetének legprosperálóbb időszakát hozta? Valahogy mindig akkor mennek jó irányba a dolgok, amikor jó lenni a kávéházban is, azaz amikor a polgári társadalom erős. És mindig akkor mennek rossz irányba, amikor ezek a polgári hagyományok meg viselkedésformák visszaszorulnak.

Aki túl sokat foglalkozik a múlttal, abban mindig van egy aggodalom, hogy biztos, hogy valami éppen megszűnik, vagy hogy korszakhatáron vagyunk, de aki benne van egy történelmi változásban, az nem veszi észre. Az 1848-49-es levelekről szóló könyvem számomra legizgalmasabb tanulsága az volt, hogy akik ott voltak Pesten március 15-én, többnyire nem vették észre, hogy forradalom van, mert a saját dolgaikkal voltak elfoglalva. Beszüremlik a magánleveleikbe, milyen izgalmas dolgok történnek, de már csak azért sem gondolták forradalomnak, mert nem folyt vér, és csak fél évvel később tudatosult bennük.

Azt gondolom, hogy a világrend, ami nagyjából a felvilágosodással indult el, és meghatározta az egész emberiség történelmét, kultúráját, a szemünk előtt ér véget. Ennek egyik jele szerintem a racionális megközelítés visszaszorulása. Újra jönnek mindenféle mítoszok, amikben szívesebben hiszünk, mint abban, amit a valóság racionális megismerésének lehetett nevezni. A technológia és a társadalom is afelé visz, hogy inkább higgyünk a minket körülvevő mítoszoknak, mint akár a saját szemünknek.

Mintha a változás a politika világában lenne a leginkább szembetűnő.

A világ politikai tája ma már gyökeresen eltér attól, amit évtizedekkel ezelőtt ismertünk. Gondoljunk csak Ronald Reagan, Margaret Thatcher, Willy Brandt vagy Mihail Gorbacsov korszakára – olyan vezetők voltak ők, akik nem csupán politikai irányvonalakat határoztak meg, hanem a történelem menetét is befolyásolták. Most viszont, ha körbenézünk, sokszor olyan politikai figurákkal találkozunk, akik a korábbiakhoz képest szinte fura, megmosolyogtató karaktereknek tűnnek. Ez a helyzet azonban nem csupán a politikai vezetők személyes vonásaira vezethető vissza. Ha a tények mögé nézünk, azt látjuk, hogy az emberiség soha nem élt még olyan kedvező körülmények között, mint a második világháború óta egészen a 2010-es évekig. Gondoljunk csak bele: a globális éhezés, a háborúk áldozatai, a tiszta ivóvíz és a napi meleg étel elérhetősége mind-mind érezhetően javult az évtizedek során. Mindezek a mutatók azt mutatják, hogy az emberi fejlődés iránya valóban pozitív, és a világ sok szempontból előbbre jutott, mint valaha.

Mégis kialakult egy olyan hangulat, hogy régen minden jobb volt, és valami szörnyű világban vagyunk. Ezért történnek teljesen irracionális lépések, mint ami például Romániában látunk. Egy olyan országban, amely tényleg egyértelműen nyertese az egész európai integrációnak és a NATO-társulásnak. Magyarország a legvidámabb barakk időszakából csöppent egy nehéz átmenetbe, de Romániának a legszegényebb alsó egy tizedén kívül nincs olyan rétege, amely ne lenne jobb helyzetben, mint korábban. Mégis, jön egy választás, és egy semmiből érkező szélsőséges, lunátikus bolondot választanak meg, mert annyira elégedetlenek mindennel, amit az elittel lehet azonosítani. Mindenütt azok a politikai erők sikeresek, amelyek inkább el tudják hitetni a választókkal, hogy a régi elit ellen vannak. Trumpnak is ez a sikere, miközben ő maga a megtestesült elit. Szerintem a Magyar Péter-jelenség is hasonló, és a világon számos más hirtelen jött mozgalom is: azokba látják bele az emberek, hogy nagyon más, mint ami eddig volt.

Visszatérve a kávéházakra és a kávéházi kultúrára, a könyvében több mint húsz kávéházat ismerhetünk meg, de akár mondhatnánk, hogy ahány kávéház, annyi szokás. Miben különböztek, illetve hasonlítottak az írók által látogatott kávéházak?

Nagyon sokféle kávéház volt. Mindig egy Grand Cafét képzelünk magunk elé nagy tükrökkel, de például a Bucsinszky kávéház a harmincas években egy modern, avantgárd jellegű, expresszionista berendezésű kávéház volt piros bútorokkal. A kávéház szociális ellátóhely jellege mellett alapvető információforrás is volt, és már Petőfi korában sem lehetett jobb helyszínt elképzelni egy forradalom elindítására, mint a Pilvax. Ott volt mellette a gőzhajó- és a postakocsi-állomás, a megyeháza, városháza: mindenki, akinek információra van szüksége, vagy információt hozott, oda tért be. Lehetett tudni, hogy mi volt nyolc órája Bécsben, vagy hat órája Pozsonyban. Ez volt a korabeli Facebook, és a pletykák mellett ki lehetett szűrni a hasznos információt is. Ráadásul Petőfitől Kosztolányi koráig ezek az írók zömmel hírlapírók is voltak, tehát ez a hírgyűjtésnek egy nagyon fontos helyszíne volt.

Kedvenc példám, hogy amikor Szarajevóban meggyilkolták a trónörököst, a Fiume kávéház pincére volt az első, aki Budapesten tudomást szerzett erről a hírről, és megbízható forrásnak számított. Tőle értesültek a szerkesztők, és alig egy óra múlva már úton voltak a tudósítók Szarajevó irányába. Amikor pedig Tisza István hivatalosan is megkapta az értesítést, addigra Az Est különszáma már az utcákon volt a merényletről. A hagyományos média kiemelkedő szerepet játszott a korabeli társadalomban; a számos újság rengeteg újságírót igényelt, akik kávéházakban találkoztak, hogy információkat cseréljenek. Nem ritkán a szerkesztőségek is ezekben a helyszínekben működtek. Ma már azonban óriási változás történt: az írók többsége már nem újságíró is egyben. Sőt, sokan, akik nem is szorultak anyagilag arra, hogy közéleti fórumot találjanak, mégis írásaikkal hozzájárultak a társadalmi diskurzushoz. Ady Endre esetében is ez a helyzet. A Nyugat, bár sok szempontból apolitikus folyóirat volt, a közéleti lapokban publikálta írásait, így ezek a publicisztikák éppúgy részei lettek a hagyatékának, mint a költői munkái.

Éppen ezért van az, hogy valójában minden egymást váltó rezsim, különböző módon, de mégiscsak tartott a kávéházaktól mint a polgári szabadság fórumától. A császári kamarilla úgy figyelte meg Petőfiéket a Pilvaxban, hogy a jelentés már másnap az uralkodó asztalán volt. Többé-kevésbé így volt a következő rendszerekben is, és az sem véletlen, hogy a kommunisták tiltják be ezt az egész kávéházi vircsaftot, mert ők félnek a legjobban a polgári nyilvánosságtól.

A telefonok és a digitális média robbanásszerű fejlődése szinte forradalmasította a kommunikációt, miközben a nyomtatott sajtó egyre inkább háttérbe szorul. A Jelenkor folyóirat gyűjtésében való részvétel lehetőséget ad arra, hogy hangot adjunk véleményünkhöz és tapasztalatainkhoz. De vajon valóban olvasunk-e eleget ahhoz, hogy fenntartsuk a kulturális párbeszédet és elmélyítsük tudásunkat? Az olvasás értéke talán sosem volt ennyire aktuális, mint most, amikor a digitális tartalmak özöne eláraszt minket.

A kultúrában egy figyelemre méltó jelenséget tapasztalunk: a nyugati világban évről évre csökken a könyvet olvasók száma. Ezen belül pedig a rendszeres olvasók aránya is csökken, holott a kreativitás, az empátia és az intelligencia fejlődésének legjobb eszköze továbbra is a könyvek világában rejlik. Különösen aggasztó, hogy egyre nagyobb szakadék tátong az olvasók és a nem olvasók között. Régebben az alkalmi olvasók képviselték a legnagyobb tábort, de ez a réteg most a leggyorsabban fogy. Bölcsészként szomorúan tapasztalom, hogy a magas irodalom iránti érdeklődés is folyamatosan csökken. A magyartanárok gyakran megjegyzik, hogy a mai középiskolások számára már nem jelent kihívást a minőségi különbségtétel a klasszikus művek, például a „Háború és béke”, és a modern popkultúra terméke, mint a „Trónok harca” között. Ez a tendencia nemcsak a kulturális értékmegőrzés szempontjából aggasztó, de ha végül is olvasnak valamit, az talán mégiscsak egy apró lépés a jobb irányba.

Egy nemrégiben végzett finn kutatás rávilágított, hogy a fiatalok leginkább a saját problémáikra vonatkozó írásokat keresnek, amelyeket jellemzően szórakoztató zsánerekben találnak meg. Ezért az államnak, az oktatási intézményeknek és nekünk, könyvkiadóknak is az a feladatunk, hogy a valóban értékes tartalmakat közelebb vigyük hozzájuk. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a magyar lakosság szűk többsége nem olvas, ezzel nagyjából az európai átlagos szintnek felelünk meg. A tendencia azonban azt mutatja, hogy a nők körében az olvasás még mindig népszerű, ami valószínűleg ahhoz vezet, hogy ők kreatívabb és kritikusabb gondolkodókká válnak. Az olvasás és a kreativitás között szoros összefüggés van, így valószínű, hogy a jövő kreatív munkáit is elsősorban nők fogják végezni.

Az információszerzés áttevődése a digitális térbe nem egyszerűen kulturálisan jelent mást, mert a digitalitás az idegrendszert is átalakítja. A záporozó - többnyire képi - digitális ingerek miatt alkalmatlanokká válunk a mély figyelemre, ez az oka annak, hogy a fókuszált olvasás gondot okoz sok mai gyereknek és fiatalnak. Ma már magyar szakos egyetemisták sem tudnak feltétlenül elolvasni hosszú regényeket.

Már több mint tizenöt könyvet publikált, amelyekben érthetően és lebilincselően mutatja be történelmünk izgalmas részleteit. Jelenleg van valami új projekt a láthatáron?

Az egyik téma, ami mostanában foglalkoztat, a magyar identitás kialakulásának folyamata. Amikor egy külföldinek elmagyarázzuk, mi is az, hogy „magyar”, gyakran a magyar irodalom, történelem, konyha, kultúrtájak, valamint a jellegzetes növények és állatok világába kalauzoljuk őt. Ami igazán izgalmas ebben, az az, hogy ennek a sokszínűségnek a döntő része a 19. században formálódott meg. Tehát lényegében egy kitalált hagyományról van szó, aminek a létezésével semmi gond nincsen, hiszen a legtöbb nemzet hasonló módon építi fel identitását, mégis valahogy kényelmetlenül érezzük magunkat, amikor szembesülünk ezzel a ténnyel. Éppen ezért próbálom összegyűjteni ezeket az elemeket. Például mindaz, amit ma tradicionális, ősi magyar ételnek tartunk – gondoljunk csak a pörköltre, halászlére, túrós csuszára vagy a húslevesre – valójában az 1800-as évek terméke. Azelőtt egészen más ételek képezték a napi táplálkozásunkat, kivéve talán a húsos káposztát, amely már akkor is a magyar konyha része volt.

Azon a magyar tájak varázsa is megmutatkozik, hogy az Alföld és a Balaton topográfiai jelenségek léteztek, mégsem tekintettek rájuk úgy, ahogyan azt ma tesszük. Szinte elképzelhetetlen volt számukra, hogy ezek a helyek szépséget rejtenek. A Balaton, ez a gyönyörű vízfelület, csoda, hogy megúszta a 19. századi csapolási kísérleteket. Az Alföld és a magyar puszta szépsége Petőfi előtt alig kapott figyelmet; e tájak csak jóval később váltak identitásunk szerves részévé. Hasonlóképpen, olyan kulturális elemek is, mint a díszmagyar, a cigányzene, a mangalica vagy a pálinka. Ez a téma rendkívül izgalmas számomra, és valószínűleg a következő könyvem középpontjában is ez áll majd.