Nyílt levélben válaszolt Vidnyánszky Attila Cserhalmi György kijelentéseire.

Cserhalmi György legújabb könyvében, "Nem lehet mindennap meghalni" címmel, többek között Vidnyánszky Attilához kapcsolódó eseményeket is megoszt. A színművész úgy véli, hogy a rendező nem képes uralkodni az indulataikon, és emlékeztet arra is, hogy Szász Júlia, aki a Nemzeti Színházban történt súlyos balesete után felmondott, még köszöntést sem kapott tőle. E hírekről az Index cikkére hivatkozva számolt be a Mandiner.

A Nemzeti Színház igazgatója nem hagyta annyiban a leírtakat. Véleménye szerint a színész állításai

Hangsúlyozta, hogy "rettenetes dolog lehet egy egész életen át ilyen lélekölő alkalmazkodási kényszerek mentén élni."

Vidnyánszky Attila nyílt levele Cserhalmi Györgyhöz, amelyet az Origón tett közzé, teljes terjedelmében, változtatás nélkül osztunk meg:

Kedves Gyuri! Remélem, hogy minden rendben van veled!

Amikor a Csokonai Színház igazgatójaként leszerződtettelek Debrecenbe, őszintén büszkeséggel töltött el a döntésem, hiszen úgy éreztem, hogy a te jelenléted gazdagítani fogja a színház művészi életét. A szakmai kötelék mellett hamarosan egy emberi kapcsolat is kialakult közöttünk, amelyet a Budapestre vezető hosszú utazásainkon folytatott beszélgetéseink és eszmecseréink formáltak. Ekkor tudatosult bennem, hogy nem csupán a főváros színházi helyzetének hiányosságai miatt döntöttél Debrecen mellett, hanem azért is, mert értékelted azt a szellemi és művészi közegét, amit itt képviselünk. Sok tekintetben egy hullámhosszon voltunk. Később azért kértelek fel, hogy vezess osztályt a Kaposvári Egyetemen, mert úgy gondoltam, hogy az a tudás, amely benned rejlik, mindenképpen megérdemli, hogy átadásra kerüljön az új generáció számára. Emlékszem, hogy megosztottad velem, milyen ritkán adódott lehetőséged arra, hogy hasonló szerepet vállalj, sem a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, sem Kaposváron. Amikor a betegséged miatt a helyzet megváltozott, azonnal intézkedtem, hogy a teljes kaposvári osztályodat – köztük Szász Julit is – át tudjuk hozni a Nemzeti Színházba. Mindent megtettem, hogy a legjobb körülményeket biztosítsam számukra. Visszatérésedkor örömmel és nyitott karokkal fogadtalak a pesti Nemzeti Színházban. Mindmáig sajnálom, hogy az Úri murit a betegséged következtében sajnos csak az első felvonás végéig tudtuk próbálni.

Még a jelen környezetben is élénken élnek bennem a hosszú beszélgetéseink, amelyeket Budapestre tartva folytattunk: a rendszerváltás, a színházi élet, a magyar történelem, Latinovits Zoltán vagy éppen Bódy Gábor voltak a témáink. Ezek az emlékek örökre velem maradnak, hiszen te rendkívül őszintén osztottad meg a gondolataidat a politikai helyzetről, a szakmáról és a történelemről – így nem lenne helyes, ha bármelyik megjegyzésedet szó szerint idézném. Talán csupán egyetlen, fülsértő mondat maradt meg igazán, amelyet sajnos azóta is a te hangodon hallok: amikor egy neves kollégánkról beszélve azt mondtad: „Színésztől karakteres kiállást ne várj, tőlem se!” Ez a mondat már akkor is megdöbbentett, és azóta is foglalkoztat.

Az elmúlt időszakban többször nyilatkoztál rólam meglehetősen rosszindulatúan (és tényszerűen, tendenciózusan hamisan). Nem tudom, mi táplálja a gyűlöletedet, ez a te dolgod. Gyakran élsz azzal, hogy engem idézel, nekem tulajdonítasz mondatokat, valóságtartalmukat azonban nem ellenőrzöd, vagy nem emlékszel pontosan. Eddig nyilvánosan nem reagáltam ezekre, de őrzöm hosszú üzenetváltásainkat, ahol jeleztem neked, hogy ez nem korrekt, nem igaz dolgokat terjesztesz rólam. Most viszont úgy döntöttem, hogy nyilvánosan reagálok az új könyvedről készült Index-beszámolóra, mert az itt kiragadott szemelvények mind hamisak, vagy csak részben igazak. Vegyük sorra őket!

Az évadzáró eseményen Vidnyánszky szenvedélyesen hangoztatta, hogy függetlenül attól, mit mondanak mások, a színházunk a legjobbak között van Magyarországon, sőt, a nemzetközi színtéren is megállja a helyét. Ezen túlmenően, azokra, akik elhagyták a társulatot, árulóként tekintett, és azt állította, hogy ők azoknak a szekértolói, akik a régi Nemzeti Színházat is tönkretették. Én magam is nagy érzelmi töltettel beszélek a társulati üléseken, de hogy "ordítva" vagy "árulózva" nyilvánultam volna meg, arra sem én, sem a kollégáim nem emlékszünk. Érzelmeimet kifejezem, de ezt nem téveszteném össze a valóságtól elrugaszkodott állításaiddal. A Nemzeti Színház, különösen a Színházi Olimpia után, valóban a nemzetközi színházi élet egyik jelentős szereplőjévé vált. Sajnos, a magyar színházak közül kevésről mondható el, hogy komoly külföldi kapcsolatokkal bírna. A Nemzeti Színház szellemi jelentősége miatt messze túlmutat a hagyományos magyar színház keretein, és éppen ezért válik folyamatos viták középpontjává. Ezeket a csatákat azok vívják, akik a kulturális elit örököseiként tekintenek a Nemzeti Színház 1965-ös felrobbantására. Ez az ügy tehát nem csupán az én személyemről szól, hanem a Nemzeti eszményről, amelynek gyökerei évszázadokra nyúlnak vissza. A legújabb fejlemények, mint például a szörnyű baleset utáni helyzet, mindezt csak tovább felerősítik.

Rólam írod-mondod (?): "Az utolsó tíz-tizenöt év nagyon megterhelő volt számára. Pár évvel ezelőtt, amikor még a gyerekeket tanítottam, azt mondta, hogy az igazgatói munka legnehezebb része az, hogy meg kell tanulni hazudni. Nos, úgy tűnik, sikerült." Ha megengedő vagyok, akkor talán tévedsz. Soha nem mondtam ilyet. Viszont az tény, hogy intézményvezetőként az embernek diplomatikusnak kell lennie, és úgy kell kommunikálnia, hogy a vezetői nyilatkozatok – legyen szó előadásokról vagy kollégák teljesítményéről – ne ássák alá az alkotói közösséget. Ezt Mácsai Pál is megerősítheti, aki mindig szabályosan, helyesen és rendkívül etikusan cselekszik. Szórakoztató látni őt ebben az erkölcsi pozícióban, különösen, miután – kiemelkedő demokratikus hajlamának köszönhetően – két évvel az igazgatói mandátuma lejárta előtt kinevezte a saját utódját.

"Felidézed" továbbá velem kapcsolatban, hogy a Nemzeti Színházban bekövetkezett baleset után amikor Szász Juli visszajött a színházba, "Ő meg végignézett rajta, és azt mondta, te azokhoz tartozol, menjél hozzájuk. És mutatott kifelé." Könnyebb lenne fenntartani ezt a narratívát, ha nem lennének tanúim a történtekre. A valóságban ez történt: köszöntem Julinak, de meg sem álltam, és egy szót sem szóltam, vagyis az általad előadott történet fikció. Mindössze annyit konstatáltam, hogy ezúttal ő is köszönt nekem, mert korábban, amikor az ügyvédjével érkezett tárgyalni hozzám, ez nem így volt.