Parajdi bánya tragédia: Szakértők elemzése a sótartalmú víz élővilágra gyakorolt hatásairól A parajdi bányaszerencsétlenség kapcsán a szakemberek részletesen megvizsgálták a magas sótartalmú víz környezetre gyakorolt hatásait. A bányából származó sós víz

**Parajdi Bányaszerencsétlenség: A Magas Sótartalmú Vizek Hatása az Élővilágra és az Ivóvíz Ellátásra** A parajdi bányaszerencsétlenség következményei messze túlmutatnak a közvetlen környezeti károkon. A bányászat során felszínre került magas sótartalmú vizek nemcsak az ökoszisztémára gyakorolnak káros hatást, hanem a helyi közösségek ivóvíz ellátására is komoly fenyegetést jelentenek. A sóban gazdag vizek beáramlása a környező folyókba és tavakba drámai változásokat idéz elő az élővilágban. Az ilyen vizekben élő organizmusok, mint például a halak és a vízi növények, nem képesek alkalmazkodni a megemelkedett sókoncentrációhoz, ami a biodiverzitás csökkenéséhez vezethet. Ezen kívül a sótartalom növekedése a vízminőség romlását is eredményezi, ami tovább súlyosbítja a helyi ökoszisztéma helyzetét. A bányászat következtében megváltozott vízviszonyok nemcsak a természetet érintik, hanem az emberek mindennapi életét is. A sóval szennyezett víz forrása lehet az ivóvíz ellátásnak, ami komoly egészségügyi kockázatokat rejt magában. Az ilyen víz fogyasztása hosszú távon káros hatással lehet az emberi szervezetre, sőt, a mezőgazdaságra is, hiszen a szennyezett víz öntözésre való felhasználása súlyosan befolyásolja a termények minőségét. A parajdi bányaszerencsétlenség tehát nem csupán egy helyi esemény, hanem egy figyelmeztetés is arra, hogy a bányászat és a természeti erőforrások kiaknázása során mennyire fontos a környezeti hatások figyelembe vétele. Ahhoz, hogy a jövő generációi számára fenntarthatóbb és biztonságosabb élőhelyet biztosítsunk, elengedhetetlen a megelőzés, a tudományos kutatás és a közösségi összefogás.

A parajdi sótelep fő alkotója a konyhasó, tudományos nevén nátrium-klorid, fehér, kristályos anyag, amely nagyon jól oldódik vízben. A 25 Celsius fokos víz 1 litere (L) maximálisan 360 gramm (g) sót képes oldott állapotban tartani, ami óriási mennyiség: az oldatnak több mint egynegyede (26,5%-a) só.

Minden szárazföldi víztest, legyen szó tavakról vagy folyókról, tartalmaz valamilyen mértékű oldott sót. Hammer (1986) által kidolgozott, széles körben elfogadott osztályozás szerint az édesvizek sótartalma, beleértve a konyhasót is, kevesebb mint 0,5 g/L. Ezzel szemben a szubszalin vizek (enyhén sós) sótartalma 0,5-3 g/L között mozog, míg a 3 g/L-nél magasabb sótartalmú vizek már sósvizeknek számítanak. A klímaváltozás és a fokozódó urbanizáció következtében a világ számos pontján megfigyelhető az édesvizek sósodása, vagyis a szalinizáció. Ennek a folyamatnak a vízi élőlények közösségeire gyakorolt hatásai azonban még nagyrészt feltáratlanok (Astorg és munkatársai, 2021).

A parajdi bányaszerencsétlenség következményeként a környező édesvizek, mint a Korond-patak és a Kis-Küküllő folyó kémiai összetételéről és sótartalmáról eddig meglehetősen korlátozott mérések állnak rendelkezésre. A környezetvédelmi miniszter tájékoztatása szerint 2025. május 29-én Gyulakután a Kis-Küküllő kloridion tartalma csupán 0,05 g/L volt, míg június 3-án Dícsőszentmártonban ez az érték már 0,5 g/L körüli szintet is elért. Ez a mért adat kétszerese a 2002/458-as ivóvíztörvény által megengedett maximális határértéknek, amely 0,25 g klorid/L. A klorid szint emelkedése a parajdi sóbánya felett folyó Korond-patak sótartalmával van összefüggésben, ami miatt több településen az ivóvíz minősége emberi fogyasztásra alkalmatlannak lett nyilvánítva. E víz csupán mosásra, tisztálkodásra és illemhelyi használatra javasolt. A legfrissebb, 2025. június 2-3-i mérések alapján a Korond-patak sótartalma a Sószoros alatt már 5 g/L körüli értéket mutatott, ami azt jelenti, hogy a vízfolyás mára egyértelműen sósvíz kategóriájába tartozik, így már nem tekinthető édesvíznek.

Az ivóvíz kémiai összetevői közül a legfontosabbak a kalcium-, magnézium-, nátrium-, kálium-, vas-, valamint a hidrogén-karbonát-, klorid- és szulfátionok. Ezen elemek mennyiségét az ivóvíztörvény szigorúan szabályozza, biztosítva ezzel a víz minőségét. Például a klorid koncentrációja nem lépheti túl a 0,25 g/L-t, míg a nátrium esetében a megengedett határ 0,2 g/L. A túlzott oldott sótartalom komoly kihívásokat jelent az ivóvíz előállítás során, mivel a nátriumionok (Na+) és kloridionok (Cl-) rendkívül stabilak a vízben, nem oxidálódnak, és nem csapódnak ki, ami megnehezíti a víz tisztítását és kezelését.

A folyóvizekből, fúrt kutakból és tavakból származó vízből ivóvizet nyerő vízművek, mint például a Kis-Küküllő menti létesítmények, olyan vízkezelési eljárásokat alkalmaznak, amelyek minimálisan befolyásolják a víz kémiai összetételét. Ez azt jelenti, hogy a tisztítási folyamatok, mint az előszűrés, a vas- és mangántalanítás (ha szükséges), a levegőztetés, az utószűrés és a klórozás után keletkező csapvíz nátrium- és klorid-ion koncentrációja megegyezik a nyersvíz értékeivel. Amennyiben a nyersvízben a vizsgált összetevők mennyisége meghaladja a megengedett határértékeket, úgy a csapvízben is hasonló magas koncentrációval kell számolni. Ilyen esetekben a probléma megoldásához elengedhetetlen, hogy alacsonyabb sótartalmú forrást alkalmazzunk a víz hígítására. A parajdi bányaszerencsétlenséget követően valószínűleg a Kis-Küküllő sótartalmának csökkentése érdekében a Bözödi-tóból származó édesvizet is felhasználják a hígításhoz.

Vannak olyan innovatív technológiák, amelyek képesek a magas sótartalmú víz ivóvízzé alakítására. Az egyik legismertebb megoldás a fordított ozmózis (RO) technológia. Ennek alapelve az, hogy a vizet egy félig áteresztő membránon préselik át, erős nyomás alkalmazásával. Ez a membrán lehetővé teszi a vízmolekulák áthaladását, miközben hatékonyan kiszűri a sókat és egyéb szennyeződéseket. Bár ez a módszer költségesebb, főként tengervizek sótalanítására és ivóvíz előállítására alkalmazzák világszerte.

Az emberi test szempontjából a túlzott konyhasóval dúsított víz fogyasztása egészségügyi kockázatokat rejthet magában. Egyszerűbben kifejezve: a szerveink, vérereink és a vérsejtek egy enyhén sós oldatban találhatóak, amelynek alapvető összetevői a nátrium- és kloridionok. Ezen oldat koncentrációja rendkívül fontos, mivel ideális esetben nem haladhatja meg a 9 grammot literenként (0,9%). Ha olyan vizet innánk, amelynek sótartalma pontosan megegyezik ezzel a szinttel, akkor izotóniás oldatot fogyasztanánk, amely nem okoz sem hidratálást, sem dehidratálást. Ezzel szemben a normál ivóvíz jellemzően sokkal alacsonyabb sótartalommal bír (kevesebb, mint 0,01%), amit nem is nevezünk sós víznek, hanem édesvíznek. Ezek a vízek valóban hidratálják a sejteket, lehetővé téve számukra, hogy vizet vegyenek fel, így támogatva a test megfelelő működését.

Az ivóvízben maximálisan megengedett kloridiontartalom 0,25 g/L, amit már enyhén sósnak is érzünk. Ez a koncentráció még messze alul marad a 9 g/L kritikus értéktől, hiszen figyelembe kell venni az élelemmel felvett sómennyiséget is, ami általában 5-12 g naponta. A telített sóoldat sós ízéről fogalmat alkothatunk, ha a tengervízre gondolunk, aminek sótartalma "csupán" 30-40 g/L. Ha a szervezetbe bevitt víznek a koncentrációja 9 g/L fölött van, a folyamat megfordul, azaz a sós víz dehidratál (a sejtek vizet veszítenek). Szervezetünk valamilyen szinten védekezik a nagy sótartalom ellen, a vese kiválasztja a sót a vizeletbe, de nagy sómennyiség tartós bevitelekor nagymértékű vízvesztés áll be, és a szervek nem tudják betölteni életfunkciójukat, a vörös vértestek olyan szinten károsodnak, hogy nem képesek a hatékony gázcserére. A sós víz kisebb koncentrációban enyhébb tüneteket tud okozni, például megnövelheti a vérnyomást azáltal, hogy a szervezetben megnövekszik az aldoszteron mennyisége. Ennek hatására a vese visszatartja a nátriumot és a vizet, és erőteljesebben kiválasztja a káliumot (Toxqui és Vaquero 2016). A nagyobb mennyiségű víz, illetve a kálium-nátrium arány felborulása miatt megnövekszik a vérnyomás. Hosszútávon fogyasztott sós víz, illetve túlzott sóbevitel komoly káliumhiányt tud okozni a szervezetben (Iqbal és mtsai. 2019).

A sókoncentráció emelkedése a Korond patakában és a Kis-Küküllőben élő halakra komoly stresszfaktorként hathat. Ezek a halfajok ugyanis a viszonylag alacsony sótartalmú vizekhez szoktak hozzá, így a megváltozott körülmények különösen a Kis-Küküllőben élő fajok számára jelenthetnek kihívást.

A sókoncentráció emelkedésének következményei sokrétűek lehetnek:

A megnövekedett sótartalom megzavarja a halak ozmoregulációját (vízháztartását), amely anyagcsere-zavarokat, növekedési visszaesést és akár elhullást is okozhat. Ha sósabb vízbe kerülnek, a víz ozmózis útján elkezd kivándorolni a testükből, hogy kiegyenlítse a sókoncentrációt, így gyakorlatilag "kiszáradnak" ezek az állatok.

A sókoncentráció növekedése jelentős hatással lehet a halak viselkedésére, például csökkentve azok aktivitását. A sós vízben élő halak testébe túlzott mennyiségű só jut be, amit az édesvízi fajok nem képesek hatékonyan eltávolítani, mivel hiányoznak a szükséges fiziológiai mechanizmusok. Ennek következtében a halak anyagcseréje felgyorsul, hogy próbálják megőrizni a belső egyensúlyukat, de ez a folyamat jelentős energiafelhasználással jár, ami hosszú távon kimerítheti őket.

A sótűrés jelentősen eltér fajonként és életciklusonként. Egyes édesvízi halak, különösen a kifejlett példányok, jobban tolerálják a növekvő szalinitást, míg az ikrák és lárvák érzékenyebbek. A tűrőképesség függ a genetikai háttértől, élőhelytől és az adott populáció sóexpozíciós történetétől is. Ez a különbség befolyásolja, hogy mely fajok maradnak fenn a sósodó vizekben (James és mtsai. 2003). Keffold és mtsai. (2004) egy ausztráliai kutatást végzett el édesvízi halfajokkal, amelynek a következtetése az volt, hogy a kifejlett édesvízi halak LC₅₀-e (letális koncentráció 50%) 7-15 g/L körül mozgott (átlagosan kb. 10 g/L), ami azt jelenti, hogy 72 óra alatt az ennél magasabb sókoncentráció már a populáció felére halálos volt. Halak korai életszakaszait (ikra, lárva) figyelembe véve, még érzékenyebbek, és az LC₅₀ értékük általában 4-8 g/L között volt, tehát már alacsonyabb sókoncentrációnál jelentős halálozást okozott a sókoncentráció növelése.

Az alábbiakban bemutatunk néhány halfajt, amelyek a Kis-Küküllő és a Korond patakának vizeiben találhatók, vagy közeli rokonai azoknak, mindezt a sótolerancia vizsgálatainak eredményeivel szemléltetve.

A Kis-Küküllő folyóban két márnafaj, a rózsás márna (Barbus barbus) és a Petényi márna (Barbus petenyi) él. Jalali és munkatársai 2013-ban a Barbus sharpeyi növekedési ütemét és sótűrését vizsgálták különböző sókoncentrációk mellett. A kutatás eredményei azt mutatták, hogy a halak 0-6 g/L sótartalom között nem tapasztaltak jelentős eltéréseket a növekedésükben, viszont a 9-15 g/L sókoncentrációknál a növekedési ütem és a túlélési arány csökkenését figyelték meg.

**Phoxinus sp. (csellék):** A Kis-Küküllő vízfolyásában a fürge cselle (Phoxinus phoxinus) képviseli a helyi halfajok egyik jellegzetes példáját. Toepfer és Barton (1992) kutatása során a sókoncentrációk hatását tanulmányozták az oxigénfogyasztásra, és megállapították, hogy a sótartalom emelkedése jelentős hatással van a halak anyagcseréjére, ezáltal befolyásolva fiziológiai állapotukat is. A sebes pisztráng (Salmo trutta), amely az egyik legismertebb domb- és hegyvidéki halfajunk, egy 24 órás kísérletben 71-92% mortalitást mutatott, amikor 32-35 g/L sókoncentrációjú tengervíznek volt kitéve, ami jelentősen meghaladja a faj toleranciahatárait. A sebes pisztráng számára a tolerálható maximális sókoncentráció valószínűleg 15 g/L alatt helyezkedik el, ami a brakkvíz-tartományba esik (Urke et al., 2009). Fontos megjegyezni, hogy a halfajok életciklusa során a különböző fejlődési szakaszokban eltérő sótoleranciát mutathatnak, hiszen a vizeinkben lévő egyedekre azonos környezeti nyomás nehezedik. A pisztrángivadékok optimális növekedése és túlélése 0-5 g/L sókoncentráció között valósul meg, míg 5-10 g/L között már csökkenést tapasztalhatunk. 10 g/L felett pedig jelentős károsodások lépnek fel mind a növekedés, mind a túlélés tekintetében (Zhang, 2020).

Az európai sügér (Perca fluviatilis) túlélési aránya 72 órás időintervallumban a sókoncentráció függvényében drámaian változik: 10 g/L esetén körülbelül 70%, míg 15 g/L-nél már csak 20-30% körüli értéket mutat. Ha a sótartalom eléri a 20 g/L-t, a túlélés esélye gyakorlatilag nullára csökken. A növekvő sókoncentráció nemcsak a halak túlélésére van hatással, hanem a növekedési ütemet is jelentősen lassítja, különösen 10 g/L felett. Ezen felül, a magasabb vízhőmérséklet még inkább fokozza a sótűrő képesség csökkenését, ami drámai mértékben rontja a túlélési esélyeket (Overton és mtsai, 2008). Másrészt, a hegyvidéki és dombvidéki vizekben élő botos kölönte (Cottus gobio) meglepő módon képes túlélni a Balti-tenger brakkvizes partvidékén, ahol a sókoncentráció legfeljebb 6-7 g/L-re tehető; azonban a magasabb sótartalom már gátat szab a faj terjedésének (Koli, 1969).

A sókoncentráció hatásainak vizsgálatakor elengedhetetlen, hogy figyelembe vegyük a környezeti tényezők és paraméterek sokszínűségét. Ugyanakkor egy másik kulcsfontosságú aspektust is ki kell emelni: az időtartamot. Nem mindegy, hogy az élőlények egy nap vagy akár egy hónap alatt tapasztalják meg a sóstresszt. Valószínű, hogy a jelen helyzetben több hónapos kitettségről van szó, ami azt jelenti, hogy a korábban említett sószintek már akár kis mértékben is komoly problémákat idézhetnek elő. Jelenleg, június elején, amikor a folyók és patakok vízhozama viszonylag magas, a víz hőmérséklete is alacsonyabb, ami valószínűvé teszi, hogy az élővilág nagyobb toleranciát mutat a sóval szemben, mint a forró, száraz nyári hónapokban.

A Korond és Kis-Küküllő patakok tipikus alsó-hegyvidéki folyóvizek. Az itt található vízi szervezetek közösségei viszonylag gazdagnak mondhatók. Ezek a szervezetek, változatos ökológiai szolgáltatásaik révén (szűrőgetők, ragadozók, legelők, kaparók, stb.) a víznek egy közepesen jó minőséget jeleztek, ezért a Kis-Küküllő vize akár a környék ivóvízbázisát is biztosíthatta.

A vízi ökoszisztémákban élő, főként rovarlárvák, különféle csigák és rákok rendkívül fontos bioindikátorokként működnek. Ezek az élőlények képesek érzékeltetni a víz minőségét és annak változásait. Egy hirtelen, pontszerű szennyezés során a legérzékenyebb fajok eltűnése figyelmeztethet bennünket a problémákra, míg krónikus szennyezések hatására a vízi közösségek visszafordíthatatlan átalakuláson mennek keresztül. Az ő jelenlétük és állapotuk tehát kulcsfontosságú információforrást jelent a víz ökológiai egészségének nyomon követésében.

Németországban több száz vízi élőhelyen vizsgálták meg, hogy hol és miért telepednek meg az idegenhonos (azaz nem őshonos) felemáslábú rákok (Amphipoda), ászkarákok (Isopoda), csigák és kagylófajok. A kutatás során azt találták, hogy az invazív fajok terjedésének legfontosabb előrejelző tényezője - a hőmérséklet emelkedése mellett - a víz kloridion-tartalma volt, azaz a sótartalom növekedése (Früh és munkatársai, 2012).

A jelenlegi parajdi árvizek és a Korond patakának megemelkedett sótartalmú vizei súlyosan befolyásolják az édesvizekre jellemző ökoszisztémákat. E kedvezőtlen körülmények következtében a vízminőség megőrzésében kulcsszerepet játszó mikroszkopikus élőlények eltűnnek, ami a víz általános minőségének romlásához vezet. A sótartalom hirtelen emelkedése sok vízi szervezet számára stresszt jelent, amely gátolhatja alapvető életfunkcióikat, így sok esetben a kipusztulásukhoz vezethet. Ezek a folyamatok drámai változásokat idéznek elő a vízi közösségekben, hiszen csupán a magas sókoncentrációt elviselő fajok maradnak életben. Ez pedig jelentős biodiverzitás-veszteséget eredményez, amely kihat a természet által nyújtott ökoszisztéma szolgáltatásokra, és átalakítja a természetes ökológiai folyamatokat. A változások tartósak lehetnek, a regeneráció folyamata pedig lassú, akár évtizedekig is eltarthat. Fontos azonban, hogy a vízi gerinctelen közösségek jövőbeli megfigyelése lehetőséget biztosít a regeneráció nyomon követésére, így segíthet abban, hogy jobban megértsük és kezeljük ezeket a kihívásokat.

Folyóvizekben a meder kövein gazdag mikroszkópikus algákból főként kovamoszatokból és apró gerinctelen állatokból álló élőlényközösség található, amely egyben a meder halainak táplákékbázisát is jelenti. A szalinizáció hatása a vízi élőlényegyüttesek közül a kovamoszat flórára a legjobban ismert. A kovamoszat együttesek faji összetétele és sokfélesége függ a víz sótartalmától (koncentrációtól). Számos algaindexet dolgoztak ki a szalinitás mértékének becslésére, ami lehetőséget teremt a befolyó sós vizek hatásának megismerésére az algák mikroszkópi vizsgálatával (Stenger-Kovács és mtsai. 2023).

A közelmúltban Dicsőszentmárton közelében, a Kis-Küküllő folyóban tapasztalt tízszeres sókoncentráció-emelkedés hosszú távon komoly hatással lesz a vízi ökoszisztémára. A mederben élő organizmusok közül egyesek azonnali elhalálozást szenvednek el, míg más fajok fokozatosan tűnnek el, helyüket pedig új algafajták és apró állatok foglalják el. Ez a folyamat jelentős mértékben csökkenti a halak táplálékbázisát, amelyek már amúgy is szenvednek a megnövekedett sótartalom miatt. Továbbá, ezek a környezeti változások kedvező körülményeket teremtenek az inváziós fajok számára, amelyek gyorsan kezdik el hódítani a területet.

Az emberrel és az állatokkal ellentétben a termesztett növények nem igénylik semmilyen mennyiségben a konyhasót, emiatt az ebben lévő nátriumion, már az enyhébben sós vízben lévő mennyiségben is káros hatásokat fejt ki a növények növekedésére és termelőképességére. Akár egyéb ásványi anyagok is, a konyhasót alkotó nátrium-klorid a vízben feloldott formában jut be a növényekbe a gyökéren keresztül. A legtöbb növény fejlődése már akkor zavart szenved, amikor a talajban lévő vízben a só mennyisége meghaladja literenként a 2 grammot. Így, ha például a parajdi Korond-patak 5 g/L konyhasót szállít a Kis-Küküllőbe, ez azt eredményezheti, hogy a folyóvíz közelében lévő kertek és termőföldek talajvizébe jelentősebb nátrium-klorid kerül, ami már meghaladja a legtöbb termesztett és vadon élő növény sóérzékenységi küszöbét, beleértve az erdőalkotó fákét is. A folyóvízből a környező területek talajába folyamatosan beszivárgó só tovább halmozódik, főleg meleg és csapadékmentes időszakban, amikor a talaj vizének egy része elpárolog a levegőbe, a sómennyiség viszont ott marad, de egyre kevesebb vízben lesz feloldva, tehát a talaj vizében a só töménysége nő a párolgás következtében.

A megnövekedett sótartalmú talajvíz gyorsan, már néhány órán belül észlelhető negatív hatásokat gyakorol a termesztett növényekre, de van olyan hatása is, amely csak napok elteltével mutatkozik meg. Az azonnali hatás mögött az a jelenség áll, hogy a sókoncentrációval teli víz töményebbé válik, és mivel a víz a hígabb oldatok irányába áramlik, a sós talajvíz megakadályozza, hogy a gyökerek felvegyék a szükséges vizet. Ez fokozatosan a növények kiszáradásához vezet. A vízhiány elsőként a gyökerek szintjén jelentkezik, ami gátolja az ásványi tápanyagok felvételét, hiszen ezek csak víz jelenlétében szívódnak fel. Ennek következményeként tápanyaghiány alakulhat ki, ami gyengíti a növények általános egészségi állapotát. Amikor a sós talajvíz kiszárító hatása a növény föld feletti részeire is kiterjed, a növekedés lelassul vagy akár meg is állhat. A szár nem nyúlik meg, a rügyekből új levelek nem fejlődnek ki, és a virágzás, valamint a termésképzés is késlekedhet. Így a túl sós talajvíz egyik gyorsan tapasztalható következménye a növények növekedésének gátlása, ami a zöldtömeg termelésének csökkenéséhez, később pedig a maghozam drasztikus visszaeséséhez vezet. Ezen kívül, a vízhiány érzékelésekor a növények védekezési mechanizmusként bezárják a leveleken található gázcserenyílásokat. Ez korlátozza a párologtatás miatti vízvesztést, de egyúttal megakadályozza a szén-dioxid bejutását, amely elengedhetetlen az új szerves anyagok előállításához. Ennek következtében csökken a szerves tápanyagok termelése is, ami tovább mérsékli a biomassza növekedését. Ráadásul, sós talajban a magok csírázása is lassabb és kisebb arányban történik, így a vetés sikeressége is jelentősen csökken.

Míg az ember és az állatok esetében a sós vízből elsősorban a kloridion magas mennyisége fejt ki egészségre káros hatást, addig a növényekben a legtöbb zavart a sok nátrium okozza. A sós vízből a talajban felgyűlő nátrium, miután a növényekben is felhalmozódik, hosszabb idő (napok, hetek) után mérgező hatásokat is kifejt, a vízháztartás megzavarásán túlmenően. Mivel a sóból a nátrium kémiailag nagyon hasonlít a növényekben számos fontos szerepet betöltő káliumhoz, a nagy mennyiségben bejutó nátrium kiszorítja versengéssel a káliumot, így ez nem tudja betölteni szerepeit például a gázcsere szabályozásában, vagy fontos hasznos termékek (például cukrok) előállításához vezető anyagcsere-folyamatokat katalizáló enzimek működtetésében.

A különböző növények más-más mértékben tűrőképesek a talajvíz megemelkedett sótartalmával szemben. A nálunk gyakrabban termesztett növények közül kifejezetten sóérzékenyek a gyümölcsfák (például az almafajták, a szilvafajták, a körtefák - főleg, ha a sós víz lejut a mélyebb talajrétegekbe), a legtöbb zöldségféle (főleg a saláta, a borsó, a bab), a lóhere, a repce, a burgonya.

Az erdőalkotó fák közül pedig a fenyőfélék kifejezetten sóérzékenyek, főleg fiatalabb korukban. Ezeknél már 4 g/L konyhasó a talajvízben komoly növekedésgátlást és terméskiesést okozhat. Mérsékelten sótűrő haszonnövények, például a paradicsom, a szőlő, a hagyma, a sárgarépa, a kukorica és az őszibúza, ezek legtöbb fajtájánál a só akkor okoz jelentős terméscsökkenést, ha 6-7 g/L fölötti mennyiségekben halmozódik fel a talajvízben. A legkevésbé sóérzékeny termesztett növények közé a cukorrépa, a céklarépa, a spenót, a spárga, az árpa és a cukkini tartozik (Ahmad és mtsai., 2023).

Néhány növény különböző módszerekkel képes alacsonyan tartani a földfeletti részeik sótartalmát. Egyesek a gyökereikben képesek visszatartani a vízzel együtt felszívott sót, míg mások a hajtásba került sófölösleget később visszajuttatják a gyökérhez. A sótűrés egyik kulcsfontosságú stratégiája az, hogy a növények az élő sejtekbe bejutó nátriumot és kloridot irányított módon szállítják be, majd ezeket a sejtnedvben "bezárják". Ezzel elszigetelik őket azoktól az anyagcsere-folyamatoktól, amelyeket a magas nátrium- vagy kloridtartalom gátolna. Azonban ezek a védekezési mechanizmusok megnövelt energiafelhasználást igényelnek, ami miatt a sóval megterhelt növények növekedése lassabbá válik, és kevesebb energiát tudnak fordítani a zöldtömeg növelésére vagy a magok képzésére.

Azt is érdemes figyelembe venni, hogy ha az emberek vagy az állatok elfogyasztják azokat a sós vizű talajon fejlődött növényeket, amelyek bezártan felhalmozták a nagyobb mennyiségű nátriumot, az emberi vagy állati szervezetbe jutott nátriumfölösleg megviselheti a veseműködést, a magas vérnyomásra hajlamos személyeknél pedig veszélyes mértékű vérnyomás-emelkedéshez vezethet.

Következésképpen, a folyóvíz által szállított magas sómennyiség a talajvízbe jutva hozzáférhetővé válik a vízpart közelében élő vagy a környéken termesztett növények számára, amelyeknek megzavarja vízgazdálkodását (hajlamosít a kiszáradásra), gátolja növekedését és károsítja hasznos tápanyagokat termelő képességét, ezen káros hatások mértéke pedig, a vízben oldott só mennyiségén és a kitettségi időn túl függ az adott növényfajok és termesztett fajták sóérzékenységének, illetve sótűrő képességének a mértékétől.

A fent említett rövid összegzések alapján egyértelműen látható, hogy az édesvízi folyók sótartalmának emelkedése jelentős negatív következményekkel járhat a legtöbb élőlény közösségére nézve. Ez a hatás szorosan összefonódik a sótartalom emelkedésének mértékével és tartósságával, valamint egyéb környezeti tényezőkkel, mint például a hőmérséklet. Ezért kiemelten fontosnak tartjuk a Korond-patak és a Kis-Küküllő vízminőségének alapos nyomon követését. A fizikai és kémiai paraméterek mellett elengedhetetlen lenne a vízi ökoszisztémák változásainak figyelemmel kísérése is, valamint az esetleges ökológiai károk feltérképezése. Ezen információk birtokában javaslatokat tudnánk kidolgozni a káros hatások mérséklésére.

A következő szakemberek járulnak hozzá a tudományos közösséghez: Máthé István, aki mikrobiológiai ismereteivel a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) falai között dolgozik; Szép Sándor, a vegyészet terén jártas szakember, szintén az EMTE keretein belül tevékenykedik; Zsigmond Andrea-Rebeka, kémikus, aki az EMTE-t képviseli; Nagy András-Attila, halbiológus, aki a Babeș-Bolyai Tudományegyetem óraadó tanáraként osztja meg tudását; Imecs István, halbiológus, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem (MATE) munkatársa; Keresztes Lujza, hidrobiológus, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem kutatója; Dénes Anna, szintén hidrobiológus, aki a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen dolgozik; Vörös Lajos, limnológus, a HUN-REN Balatoni Limnológiai Kutatóintézet szakértője; végül Fodorpataki László, növényélettanos, aki a Sapientia EMTE színeiben végzi munkáját.

Itt van a szöveg egyedivé téve: Felhasznált szakirodalom: 1. Ahmad, P., Azooz, M. M., Prasad, M. N. V. (2023). *Ecophysiology and responses of plants under salt stress*. Springer, New York. 2. Astorg, L., Cagnon, J-C., Lazar, C. S., Derry, A. M. (2023). *Effects of freshwater salinization on salt-naive planktonic eukaryote community*. Limnology and Oceanography Letters, 8, 38-47. 3. Früh, D., Stoll, S., Haase, S. P. (2012). *Physico-chemical variables determining the invasion risk of freshwater habitats by alien mollusks and crustaceans*. Ecology and Evolution, 2, 1843-2853. 4. Hammer, U. T. (1986). *Saline Lake Ecosystems of the World*. Kluwer Academic Publishers Group, Boston. 5. Jalali, M., Davoodi, R., Nia, A. A. M., Mortazavi, S. A. (2013). *Effect of salinity on survival and growth parameters of Shyrbot (Barbus grypus) fingerlings*. World Journal of Fish and Marine Sciences, 5, 549-552. 6. Iqbal, S., Klammer, N., Ekmekcioglu, C. (2019). *The Effect of Electrolytes on Blood Pressure: A Brief Summary of Meta-Analyses*. Nutrients, 11, 1362. 7. James, K. R., Cant, B., Ryan, T. (2003). *Responses of freshwater biota to rising salinity levels and implications for saline water management: A review*. Australian Journal of Botany, 51(6), 703-713. 8. Kefford, B. J., Papas, P. J., Metzeling, L., Nugegoda, D. (2004). *Do laboratory salinity tolerances of freshwater animals correspond with their field salinity?*. Environmental Pollution, 129(3), 355-362. 9. Koli, L. (1969). *Geographical variation of Cottus gobio L. (Pisces, Cottidae) in Northern Europe*. Annales Zoologici Fennici, 6(4), 353-390. 10. Overton, J. L., Bayley, M., Paulsen, H., Wang, T. (2008). *Salinity tolerance of cultured Eurasian perch, Perca fluviatilis L.: Effects on growth and on survival as a function of temperature*. Aquaculture, 277(3-4), 282-286. 11. Stenger-Kovács, C., Béres, V. B., Buczkó, K., Tapolczai, K., Padisák, J., Selmeczy, G. B., Lengyel, E. (2023). *Diatom community response to inland water salinization: a review*. Hydrobiologia, 850, 4627-4663. 12. Toepfer, C., Barton, M. (1992). *Influence of salinity on the rates of oxygen consumption in two species of freshwater fishes, Phoxinus erythrogaster (family Cyprinidae), and Fundulus catenatus (family Fundulidae)*. Hydrobiologia, 242, 149-154. 13. Toxqui, L., Vaquero, M. P. (2016). *Aldosterone changes after consumption of a sodium-bicarbonated mineral water in humans. A four-way randomized controlled trial*. Journal of Physiology and Biochemistry, 72, 635-641. 14. Urke, H. A., Koksvik, J., Arnekleiv, J. V., Hindar, K., Kroglund, F., Kristensen, T. (2010). *Seawater tolerance in Atlantic salmon (Salmo salar L.), brown trout (Salmo trutta L.), and S. salar × S. trutta hybrids smolt*. Fish Physiology and Biochemistry, 36(4), 847-859. 15. Wang, W. L., Zhang, B. B., Zhou, J. S., Zeng, B. H., Wang, Q. L., Wang, J. L., Pan, Y. Z. (2019). *Effects of salinity on growth and survival of Salmo trutta fario fry*. Southwest China Journal of Agricultural Sciences, 32(7), 1659-1663. Ez a lista tükrözi a legfrissebb kutatásokat és megállapításokat a sótűréssel és a vízi ökoszisztémákra gyakorolt hatásaikkal kapcsolatban.