Mi lenne a véleményed arról, ha egy menekültcsalád költözne a szomszédságodba?

Julie Delpy legújabb műve, a "Barbárok a szomszédban" egy szívmelengető és humorral fűszerezett mese az emberi kapcsolatok mélységeiről, az elfogadás hatalmáról és a bennünket összekötő empátia jelentőségéről. A film egyedi módon világít rá arra, hogyan találhatunk rá a másikra, még a legváratlanabb helyzetekben is.

Bretagne egy festői szépségű kisvárosában, Paimpontban békésen zajlik az élet - egészen addig, míg Joelle (Julie Delpy), a közösséget mozgásban tartó, minden lében kanál tanítónő az ukrán háború kitörése után rá nem veszi a polgármestert, hogy a falu is fogadjon be egy ukrán menekült családot. Jót tenni jó - és a lakosság egyöntetűen támogatja a tervet: felújítanak egy önkormányzati tulajdonban lévő lakást, berendezik, sőt a helyi vállalkozók felajánlásának köszönhetően az érkező menekültek élelmezéséről is gondoskodnak.

A hivatalos ügyeket a bevándorlási hivatallal Joelle intézi, akit a cél elérésétől nem tántorítanak el a felmerülő, prózai akadályok: történetesen az a tény, hogy az ukránok túl keresetté váltak a "menekültpiacon" és egyetlen rászoruló család sincs készleten.

Mivel az esemény rögzítésére a megyei televízió is készül, a hangos felháborodásra nincs lehetőség – be kell tartaniuk a megszabott kereteket. Így tehát, bár mérsékelt lelkesedéssel, az arab építész és felesége, két kamasz gyermekükkel, a nagypapával és a családfő háborús tragédiában megözvegyült, szülészorvos húgával együtt elfoglalják a falu főutcáján található kijelölt lakást. Érkezésüket intrikák és feszültséggel teli indulatok kísérik, amelyek csak tovább fokozzák a helyzet feszültségét.

Ez a hirtelen esemény teljesen felforgatja a békés kisváros mindennapjait, és napvilágra hozza azokat a rejtett problémákat, amelyeket eddig a szőnyeg alá söpörtek. Ennek következtében a barátságos szomszédok közötti feszültség is egyre inkább felszínre tör.

Nem rajongok azokért a filmekért, amelyek egyetlen nézőpontot hirdetnek. Az volt a célom, hogy megőrizzem minden szereplő egyediségét, és teret adjak a szólás szabadságának, még a legextrémebb szituációkban is. Nem akartam, hogy a karakterek túlságosan elrettentőek vagy egydimenziósak legyenek; inkább azt kívántam bemutatni, ahogyan az emberek a félelem hatására reagálnak. Egy ponton az én karakterem, Joëlle, világosan kifejezi ezt, amikor azt mondja: "Félelem, félelem másoktól, félelem attól, hogy valamit elvesznek."