Wilson, a wilsonizmus és az erdélyi magyarság kapcsolatának vizsgálata izgalmas és összetett téma, amely számos történelmi, politikai és kulturális vonatkozást érint. Woodrow Wilson amerikai elnök 14 pontos békejavaslatai nem csupán a világháború utáni po

Teddy, a belpolitikai ambíciói mellett, különösen a háborús szerepvállalása miatt maradt emlékezetes. Az első mandátumát a világégés kettévágta, de a második alatt már a Kongresszus támogatásával sikerült az Egyesült Államokat az Antanthatalmak oldalán a háborúba bevonnia. Ez a lépés végső soron meghatározta a konfliktus kimenetelét. Ezen időszak alatt Wilson egy körülbelül 150 fős tudóscsoportot hozott létre, amelyet Inquiry néven emlegettek. A csoport tagjai, köztük az amerikai béke-előkészítő bizottság képviselői, Wilsonnal együtt utaztak Párizsba a békekonferenciára. Az Inquiry vezetését Edward M. House vállalta, és a csapatban olyan neves személyiségek is helyet kaptak, mint Walter Lippmann, aki a hidegháború fogalmának népszerűsítéséről ismert, valamint Isaiah Bowman, Charles Seymour és más kiemelkedő tudósok.

A bizottság Wilson kérésére elkészítette a tizennégy pont koncepcióját, amely a békére és biztonságra vonatkozó javaslatokat tartalmazta. Ezek között szerepeltek a fegyverzetcsökkentés, a gyarmati kérdések igazságos rendezése, valamint a titkos diplomácia megszüntetése. A javaslatok között található konkrét ajánlások is, amelyek a hadviselő felekhez szóltak. Különösen figyelemre méltó a 10. pont, amely az Osztrák-Magyar Monarchia népeinek "szabad és önálló" fejlődését hangsúlyozta. Ettől függetlenül az amerikai békeelőkészítő bizottság 1918 áprilisában egy tervezetet dolgozott ki a Monarchia hat tagállamból álló konföderációvá való átalakítására. Érdekes, hogy Robert Lansing, Wilson külügyminisztere nem osztotta ezt a nézetet. Naplójában, 1918. január 10-én kifejtette: "Úgy vélem, hogy az elnöknek fel kell hagynia ezzel az elképzeléssel, és a birodalom területén új államok létrehozását kellene támogatnia, valamint Ausztria és Magyarország szétválasztását. Meggyőződésem, hogy ez az egyetlen megbízható módja annak, hogy véget vessünk a németek európai hatalmának. Fontolóra kellene vennünk egy lengyel, egy cseh és talán egy rutén állam létrejöttét. Ezt követően Horvátország, Szlovénia, Dalmácia, Bosznia-Hercegovina, Montenegró és Szerbia egyesítése lenne a következő lépés. Emellett az erdélyi románok Romániához, az olasz területek pedig Olaszországhoz való csatolásáról is érdemes lenne beszélni. Végül, a feldarabolás teljessége érdekében az Osztrák Birodalmat és a Magyar Királyságot is külön kellene választani. Ezek az újonnan létrejövő független államok komoly akadályt jelentenének a német ambíciók számára." - írta Lansing.

A háború végén jellemző bizonytalan helyzet táptalajt adott a wilsoni nézetek hangoztatására, gyakran egymásnak ellentmondó értelmezésére. Így, az 1918. október végi események következtében, miután megtörtént a monarchia részéről a fegyverletétel, illetve az őszirózsás forradalmat követő időszak. Károlyi-kormányának egyik fontos vesszőparipájává vált a wilsonizmus. Ugyanakkor Jászi Oszkár novemberi aradi tárgyalásakor a román Nemzeti Tanács képviselőivel nem csupán az általa javasolt svájci mintájú autonómia föderatív megoldásról nem tudtak megegyezni, hanem a wilsonizmus különböző értelmezési keretein is vitatkoztak: Iuliu Maniu szerint az önrendelkezési elv és ezzel együtt a wilsonizmus "nem enklávék, hanem népek, területileg összefüggő, egységesen lakó nemzetek részére van elismerve." Tehát alapvetően az erdélyi megyék román megszállása ellen tiltakozó, valamint az önrendelkezési elv alapján a terület hovatartozásának eldöntésére hivatott nagygyűlések hivatalos kiáltványaikban szintén a wilsoni elvek alapján hivatkoztak saját ideológiai jogalapjukra. Így például az 1918. november 28-i (de hasonló módon az 1918. december 22-i kolozsvári) marosvásárhelyi nagygyűlés kiáltványa Erdély katonai megszállását, tervezett elcsatolását jogtalannak és a wilsonizmussal összeegyeztethetetlennek nevezte. Mindennek ellenére a román megszállás bekövetkezett, mivel a wilsonizmus a nemzetállami realitásokkal ütközött. Illetve emellett 1918 végén az amerikai békedelegáció már más határjavaslatokkal érkezett Párizsba, a békekonferenciára. A később elfogadott, ún. trianoni határokhoz képest ez határozottan méltányosnak mondható.

Az amerikai javaslat a határ menti, döntően magyarok által lakott területek körüli viták során a területek körülbelül kétharmadát tervezte Magyarország részére megőrizni. A végső döntés, amely 1919 februárjában és márciusában a területi albizottságokban született, számos különböző, gyakran szubjektív tényező hatására alakult. A szakértőknek nemcsak gazdasági, közlekedési és stratégiai szempontokat kellett figyelembe venniük, hanem a cseh, román és szerb delegátusok érvelése is jelentős hatással volt a döntésekre. Ezek az érvek sok esetben túlzóak voltak, mégis sikerült elnyerniük a francia és brit támogatást, így Wilson és néhány helyettese gyakorlatilag magukra maradtak az álláspontjukkal. A Magyarországgal szemben viszonylag méltányos amerikai szakértők többsége végül szintén elszigetelődött, és csupán az olaszok ingadozó támogatására számíthattak, különösen a román-magyar határ ügyében. A Külügyminiszterek Tanácsának 1919. május 8-i ülésén, ahol a magyar határokat véglegesítették, egyedül az amerikai külügyminiszter emelte fel a szavát, hangsúlyozva, hogy "minden esetben Magyarország kárára döntöttek", így csupán román és csehszlovák fennhatóság alá "két millió magyar kerül". Az amerikai delegáció elégedetlensége fokozódott a konferencia során, ami végül odáig vezetett, hogy 1919 végén elhagyták Párizst, és a továbbiakban csak megfigyelőként vettek részt az eseményeken. Wilson, akinek a tervezett rövid európai látogatása több mint félévesre nyúlt, döbbenten figyelte, ahogyan béketervezetének alapelvei fokozatosan elvesztek, miközben saját egészsége is megromlott. Keserűen tapasztalta, hogy az egyik legfontosabb elképzelése, a népszövetség létrejötte során egyre csökken a szerepe. Pedig a később Romániához került magyar kisebbség szempontjából kulcsfontosságú lett volna, hiszen Wilson eredeti terve szerint a kisebbségvédelmi előírásoknak az új Népszövetség alapokmányához szorosabban kellett volna kapcsolódnia. A győztes nagyhatalmak azonban végül úgy döntöttek, hogy a kisebbségi jogokat többoldalú kötelezettségvállalások formájában rögzítik. Ennek következtében az új kisebbségvédelmi rendszer legfőbb garantálója a Népszövetség lett, ám ehhez az Egyesült Államok, Wilson hazája, végül nem csatlakozott.

Mi több, Wilson egészségügyi helyzete miatt (1919 októberében idegileg összeomlott majd egy trombózis következtében megbénult a bal fele) nem tudott indulni az újabb elnökválasztáson. Európai teendői miatt pedig elvesztette az amerikai kongresszus támogatását is, így ennek híján az Egyesült Államok külpolitikája ismét a már jól bevált izolacionalizmusba burkolózott. Wilson idealizmusa pedig azon felismerésben bukott el, hogy elvei végső soron csak az erősebb politikai és katonai pozícióval rendelkező államok érdekeit szolgálta. Túlzás lenne ráerőltetni a két világháború közötti Versailles-i rendszer csődjét, valamint a második világháború pokoli borzalmait, hiszen éppen ezek megakadályozása lett volna a célja. Milyen relevanciával bírt tehát a wilsonizmus az erdélyi magyarságra? Elsősorban egy olyan eszmében vetett hitet, vagy inkább illúziót kínált, amelybe idei-óráig lehetett kapaszkodni, de végső soron oly módon üresedett ki, és maradt magára az erdélyi magyarság, mint ahogy maga Wilson a békekonferencián. A wilsonizmus tanulságai emlékeztetnek arra, hogy a béke és az igazságosság csak akkor lehet tartós, ha az elveket valóban tiszteletben tartják, és nem szorítják háttérbe a nemzeti-politikai érdekek. Egy jó ötlet, amelyre lehet hivatkozni.